2U (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

13.rész

"Egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt, ahogy lassan kezdett közeledni felém."

A lelkem mélyén valahol tudtam, hogy ez nem helyes. Én nem szerethetem Jungkookot, hiszen annyiszor bántott és tört már össze, hogy meg sem tudnám számolni. De valahogy mégis azt akartam, hogy az enyém legyen. Hogy azt tehessen velem, amit csak szeretne, hogy megvédjen és támogasson, ha szükségem van rá.
-Nem lehet - tettem rá ujjamat az ajkaira.
-Már megint miért nem? - rúgott bele egy erőteljeset a padlóba, minek hatására összerezzentem.
-Mert együtt vagyok Jiminnel - ráztam meg a fejem.
-Még mindig ezzel eteted magad? Nem is szereted - ordított hitetlenkedve.
-Mégis honnan veszed ezt? - kiabáltam mostmár én is teljesen kikelve magamból.
-Csak a vak nem veszi észre, hogy valójában mennyire nem éreztek egymás iránt semmit. De majd én intézkedek - vetett felém egy dühös pillantást és azzal a lendülettel elviharzott.
Hirelen gyengének és elveszettnek éreztem magam. A sós könnycseppek legördültek az arcomon, a lábaim pedig nem bírták el a súlyomat. A térdeimre rogytam és arcomat a kezeimbe temetve sírtam. Na és hogy miért? Úgy éreztem, hogy elárultam... Jungkookot. Fájt bevallanom, de talán tényleg beleszerettem. De akkor mi lesz Jiminnel? Szakítanom kellene vele? De hisz őt is szeretem. Ha annyira nem is, mint Jungkookot, de őt sem lennék képes elhagyni.
Kissé nehézkesen, de feltápászkodtam és visszamentem az erkélyről. Mire visszaértem, addigra már mindenki aludt, így én kinéztem magamnak egy helyet Hoseok mellett a kanapén, ahova még pont be tudtam magam fészkelni. Legjobb barátom, minthacsak megérezte volna, hogy én vagyok az, szinte azonnal körémfonta karjait és magához húzott. Arcomat a mellkasába fúrtam és próbáltam elaludni, de kissé homályos tudatommal még érzékeltem, hogy könnyeim újra utat törnek maguknak.
Reggel éreztem, hogy egy kéz simogatja a fejem. Lassan nyitottam ki pilláimat és vettem észre, hogy még mindig ugyanúgy fekszünk, mint az éjszaka.
-Lisa - hallottam meg Hoseok hangját, így hát felnéztem rá - Mi a baj?
-Semmi - motyogtam az orrom alatt, de tudtam, hogy őt ezzel nem tudom átverni.
-Csak akkor szoktál így hozzám bújni, ha valami nagyon nagy baj van - tért át hajam simogatásáról az arcomra - Plusz nem találtam olyan viccesnek, amikor a legjobb barátom az éjszaka közepén hozzámbújva kezdett el sírni. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
-És nekem is - jelent meg a nappali ajtajában Jimin.
Gombóc kezdte szorítani a torkomat és újra sírógörcsöm lett. Miért kell mindig ilyen piszkosul jól időzítenie? Ahogy belenéztem a szemeibe úrrá lett rajtam a bűntudat és fejemet újra Hobi vállába fúrtam. Annyira szorosan öleltem magamhoz a fiút, hogy remegni kezdtem. Tudtam, hogy Jimin nem lesz féltékeny, hiszen ismer mindkettőnket annyira, hogy tudja, hogy nem csalnám meg.
-Shhh - simogatott tovább Hoseok - Együtt mindent meg tudunk oldani. Van valami, amit tehetek érted?
-Kísérj vissza a bentlakásba. Nem akarok itt lenni - motyogtam bele pólójába.
-Kérésed számomra parancs - hámozta le magáról karjaimat.
Egyszerűen nem tudtam volna Jimin szemeibe nézni újra, így lehajtott fejjel szedtem össze a cuccaimat és távoztam a lakásból oldalamon a legjobb barátommal. Néma csendben haladtunk végig az utcákon. Semmihez sem volt kedvem, és Hobi ezt tiszteletben is tartotta. Nem kérdezősködött, nem akart beszélgetésbe bonyolódni. Csak megfogta a kezem és együtt sétáltunk.
Mikor végre visszaértünk, megálltunk a Ma Rinnal közös szobám előtt.
-Fáj? - kérdezte Hoseok, én viszont csak értetlenül néztem rá.
-Micsoda? - ráncoltam a homlokam.
-Ott - nyújtotta ki a kezét.
Egy meleg érintést éreztem a mellkasomon, pont a szívem tájékán. Lefele fordítottam a fejem és kezem rátettem az övére.
-Nem tudom, hogy mi lehet a baj, de azt tudom, hogy pokoli kínokat élsz át, és nem engeded, hogy segítsek - biggyesztette le ajkait.
-Ezen nem tudsz segíteni. Ez az én ügyem és egyedül kell megoldanom - léptem egyet hátrébb, majd neki hátat fordítva bementem a szobánkba.
Tudtam, hogy nem fog követni, de valahol, mélyen szerettem volna, hogy utánam jöjjön és azt mondja, hogy nem vagyok egyedül. Ledobtam táskámat az ágyamra és rögtön a minizongorámhoz mentem, hogy ki tudjam ereszteni a gőzt, és felejteni tudjak. Még régebben komponáltam egy dalt, aminek még nincs kész a szövege. Sőt, azzal még egyáltalán nem is foglalkoztam. Amikor már nagyjából a dal felénél tartottam, akkor meghallottam egy hangot a hátam mögül.
-Mi ez a dal? - szólalt meg Jungkook, mire úgy megijedtem, hogy félrenyomtam egy billentyűt.
-Jesszus. Megijesztettél - tettem rá kezem a mellkasomra.
-Még nem válaszoltál - nézett rám jeges tekintettel.
-Én komponáltam, de elakadtam a szövege megírásában - dörgöltem meg az orrnyergem.
-Játszd el újra! - parancsolt rám és az enyém mellé húzott egy széket.
Újra és újra elzongoráztam neki, míg ő a kezébe vett egy jegyzetfüzetet és abba firkálgatott. Amikor hetedszer játszottam el, akkor letette a füzetet és rám nézett.
-Játszd el újra, de ezúttal énekelni fogok mellé - tette rá a kezét a vállamra.
Kissé feszült voltam, de kíváncsi lettem arra, hogy mit talált ki, ígyhát kérésénei megfelelően újra lenyomtam a billentyűket.