Könyvtár [YOONSEOK] /BEFEJEZETT/

[1]

- Majd jövök -kiabáltam a házban lévő apámnak, majd kiléptem az ajtón, magam után gondosan bezárva azt. Fülembe dugtam fekete fülhallgatómat, és szájmaszkomat felhelyezve orrom, és szájam elé, nekiindultam az iskolába vezető útnak. A nevem Min Yoongi, nemrég lettem tizenhat éves. Mikor azt mondják, hogy tizenhat éves valaki, mindenkinek először egy teljesen parti állat srác ugrik be, aki sorra viszi ágyba a lányokat. Na igen, én vagyok a kivétel. Ugyanis én gyűlölöm, és mindig is gyűlöltem az embereket, már egészen kiskoromtól kezdve. Apámmal élek, ugyanis anya lelépett kiskoromban, de már megfordult fejemben, hogy lehet nem önszántából hagyott itt minket. Mondjuk nincs szükségem rá, ahogy apára se lenne, aki csak piszkálni tud. A hajam színétől kezdve a testalkatomig mindent fejemhez vág, hiszen csak én lehetek olyan szerencsés, hogy egy idegbeteg édesapát kapok. Barátaim sose voltak, és sose lesznek, de tökéletesen megvagyok a polcon lévő könyveimmel, amikből legalább egyet mindig elviszek, akármerre járok. Ha bántanak a könyvekbe menekülök, ha vidám vagyok akkor is csak olvasok, és ha unatkozok, akkor is. Ilyenkor mindenki kérdezné, hogy akkor miért nem telefonon olvasok, mint a legtöbb korombeli, de kérdem én, egy telefon áttudja adni a könyvek jellegzetes illatát? Át tudja adni azt az érzést, amikor lapozol egyet, és az utolsó oldalon ott van a kiadó, akiktől tudod, hogy csak jó munkák kerülnek ki? A válasz egyszerű; nem. Mert egy telefon -számomra- sose fog helyettesíteni egy könyvet sem, ebben biztos vagyok. Hasonló lehet majd, de ugyanolyan biztos nem. Annak ellenére, hogy rengeteget olvasok, sose romlik el a szemem, szemüveges sem vagyok, pedig van mikor éjjel a sötétben bújom a betűket.

Az iskola kapujához érve nagy nehezen kinyitom az intézmény ajtaját, és belépek oda, ahol mintha nem is lennék ott, fel is löknek. Gondolom senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom, hogy ezek ellenére sem tartozok a menő fiúk közé. Pedig tudok ám én is kemény lenni, és mogorva, sőt legtöbbször az is vagyok, de pont ezek miatt rám aggasztották az "emós fiú" címkét. Csak azért mert nem vagyok izmos? És akkor mi van? De persze az én hibám, hogy nem szúrom mindennap a karomat csak azért, hogy minimális izmom legyen, és nem szívok be minden pénteken. Na még mit nem. Nagy nehezen felállok a földről, és leporolva nadrágom hátulját, felsétálok a termembe. Beérve lehuppanok az ablak mellett lévő padsorba, ott is az utolsó helyre, hogy majd jól berakjam a padrészbe a könyvem, és tudjak olvasni. Nem érdekel ha nem látok semmit, ugyanis én vagyok a legkisebb. Úgyis jön hozzánk majdnem minden héten a korrepetálótanárom, Ő mindent elmagyaráz ami nekem nem megy, legyen az matek, föci, vagy kémia. 
- Hé lúzer! -hallottam meg egy hangot közvetlen azután, hogy elraktam fülhallgatómat. Nem is figyelve rá, székem mögé tettem táskámat, és már le is ültem, előkészülve az első órámra ami a matek volt. Abban is jó voltam, de közel sem érdekelt annyira, mint az irodalom vagy a zene. - Mi van, szopás süketít? -kiabált tovább a terem egyik végéből hozzám, az egyik kedves osztálytársam. Nem is szenteltem neki több figyelmet, elővettem könyvemet, és felnyitottam ott ahol tegnap abbahagytam. Teljesen a sorokba voltam feledkezve, miből az szakított ki, hogy az előttem álló behemót alak, kivette kezeim közül a regényt. - Hozzád beszélek, stréber -kiabált arcomba. 

- Ne köpködj már te disznó -vettem ki kezéből könyvemet, és a táskám mélyére raktam. - Tiszta nyál lesz a padom baszki -morogtam, és hátradőltem székemen. 
- Hülye buzi -köpte a szavakat, szó szerint. 
- Le is takarítod, ha már ide csuláztál? Mert én nem igen fogom -fontam össze mellkasom előtt kezeimet. 

- Nyáron békén hagytunk a pótvizsga miatt, de ezt az évet biztos nem fogod túlélni -rántott magához pólómnál fogva, és úgy morogta nekem intézett szavait. 

- Nem is tudom, hogy most megijedjek, vagy megköszönjem -tettettem gondolkozást, mire elengedett, és vissza lökött székemhez. Morogva fogtam egy zsepit és letöröltem padomat, majd inkább vissza merültem kedvenc könyvem remek társaságába. Sose értettem, hogy egy embernek miért jó ha eltaposhatja a másikat. Sose. Legalábbis én biztos nem lennék képes rá. 

- Végre -sóhajtottam, mikor kiestem az iskola falai közül. Bedugtam fülhallgatómat fülembe, és zenét hallgatva indultam neki a hazaútnak, ahol már ki is gondoltam mit fogok otthon csinálni, a szobámba menekülésen kívül. Befordultam az egyébként barátságos utcába, de egyből elkapott a félelem és a hányinger, ahogy megláttam házunkat. Nagyot nyeltem, és már bent is voltam kertünkben, ahonnan egyenesen az ajtóhoz sétáltam. Előkerestem kulcsaimat, és azok segítségével már bent is voltam a házban. Kivettem fülhallgatóimat, amiket a zsebem legmélyére süllyesztettem, s levettem cipőmet.
- Szia apa -kiabáltam, mikor beljebb mentem. A konyhában lévő rádióból halk zene szólt, pontosan az a régi sláger, amin anya és apa az esküvőjükön táncolt. Megőrjít ez a dallam. Vidám zene, de ezzel a csendes, s már-már ijesztő környezettel, igazán hátborzongató, főleg hogy mindig ez megy, ha apa itthon van. Felsétáltam szobámba, ahol leraktam táskámat, és már be is zártam ajtómat. Leültem ágyamra, és felhúztam pulcsim ujját, így végre vágásokkal teli karom, kapott egy kis levegőt is, nem úgy mint a nap folyamán. Fáradtan sóhajtottam, és táskám legmélyéről kikotortam tankönyveimet, amiket a puha matracra helyeztem, és azokból kezdtem tanulni.
- Yoongi -hallottam két kopogást az ajtómon, mire összeugrott gyomrom. A kilincs lenyomódott, de az ajtó nem nyílt. Vártam, hátha elmegy drága édesapám, de ez nem történt meg, így félve ugyan de lehúztam pulcsim ujjait, és úgy nyitottam ki ajtómat. A fehér falap kivágódott, s dühtől izzó apám állt velem szemben. Egy pillanat alatt fonta ujjait nyakam köré, miközben beljebb jött szobámba. - Hogy képzeled azt, hogy bezárod az ajtódat? -kérdezte idegesen. - Ezerszer szóltam már, hogy csinálj vacsorát! -szorította erősebben nyakam.
- Ne haragudj..-motyogtam halkan. - Nem hallottam, a tanulnivalóra koncentráltam. Sajnálom -nyöszörögtem. 
- Takarodj a konyhába, és csinálj valami kaját. Éhes vagyok -lökött el, így neki estem hátammal ágy szélének. - Még egy ilyen, és minden ott lévő könyvedet elégetem a francba -mutatott a könyvespolcomra. Hallani lehetett, ahogy hátam koppan egyet a fa lapon, ami ágyamat szegélyezte, s a hang betöltötte szobámat. - Úgy értettem most, te idióta -emelte fel hangját, mire felkászálódtam eddigi pozíciómból, és levánszorogtam a konyhába. 

- Remélem ízleni fog -tettem le apám elé a kajával megrakott tányért. Leültem vele szemben, én kis adagommal és azt kezdtem belapátolni, miközben reakcióját figyeltem. Ízlett neki. - Apa, holnap elmehetek könyvtárba? -kérdeztem kajámban turkálva. 

- Nem tudom még -nézett órájára. 
- Csak mert kiolvastam a könyvemet, és van második része..-motyogtam halkan. 
- Ha azt megeszed -mutatott tányéromra. Villám gyorsasággal kezdtem enni a kis adagomat, miközben folyamatosan könyvem új része lebegett szemem előtt.