Könyvtár [YOONSEOK] /BEFEJEZETT/

[3]

Yoongi szemszöge

- Ne haragudj, hogy késtem..-motyogtam az ajtóban állva, lehajtott fejjel. Kezemben a kis dobozt pihent, amibe raktam azt a kaját, amit rendeltem neki az étteremben. - Nagy volt a sor, és utána később hozták ki -mondtam halkan, mikor apa kikapta kezemből az ételt. 

- Kössz -lökött arrébb, mire a falnak ütköztem. Miután elhagyta a házat (ugyanis éjszakás volt), én levettem cipőmet, és megszabadultam pulcsimtól is. Kinyitottam az ablakokat, hogy ne legyen olyan fülledt levegő, és ezután neki álltam valami vacsit összedobni. Imádtam azokat az éjszakákat, amikor apa nem volt itthon. Hajnalokig olvastam, zenét hallgattam, és bármikor előtörhetett belőlem a sírás. Nem apához voltam kötve, és hogy Ő mire, mit reagál. Egy halvány mosollyal arcomon sóhajtottam, ezután raktam be telefonomról zenét, és már csináltam is tovább dolgomat. Próbálok egészségesen élni, hogy ne hízzak el, hiszen szerintem már így is elég dagadt vagyok. Épp ezért, valami salátát készítettem, amit a tévében láttam nemrég, mikor apával néztünk egy főzőshow-t. Az eredmény meglepően finomnak bizonyult, mikor bele kóstoltam, így egy mosollyal raktam be a hűtőbe. Telefonomat zsebembe dobva siettem a szobámba, és ledobtam magam az ágyamra, ahol olvasni kezdtem kedvenc könyvemet. Hála égnek péntek van, így holnap semmi dolgom. Még délelőtt el fogok látogatni a könyvtárba, hiszen apa úgyis csak délután négy körül jön, így nem tudhatja meg. 

Már csak azt vettem észre, hogy kint egyre sötétebb van, és mikor a csillagok is felkerültek az égbolt sima felületére, úgy gondoltam ideje vacsorázni. Először a fürdőbe mentem, ahol engedtem magamnak jó forró vizet, és míg az egyre jobban növekedett a kádban, addig lementem a konyhába, ahol neki álltam elfogyasztani vacsorámat. Nehezen tömtem magamba azt a kis ételt is, miután pedig kínkeservesen megettem, felálltam helyemről és elmosogattam. Ezután a hűtőhöz léptem, elvettem az oldalt lévő tollat, és felírtam a hűtőszekrényen lévő sárga cetlire, hogy mégis mit ettem vacsorára. Még régebben, talán tizenhárom éves koromban összeestem tesi közben, amiért nem ettem, és azóta mindig fel kell írnom, hogy mit ettem, vagy ha nem tudom felírni, le kell fotóznom, hogy aztán megmutassam apának. Felmentem a szobámba, és előkotortam pizsamámat, ami csak egy citromsárga hosszú ujjú pólóból, és egy fekete melegítőből állt össze. A fürdőbe zárkóztam, és elkezdtem leöltözni. A szennyesbe dobtam pólómat, ahogy nadrágomat, zoknimat, és végül alsómat is. Leszedtem a kezemről a kötéseket, amik gyengén hullottak a földre, amíg én beszálltam a habokkal teli kádba. A fejem alig látszódott a gigantikus méretű hab áradatban, de nem zavart, sőt nagyon élveztem. Kívülről úgy nézhettem ki, akár egy kisgyerek. Elhelyezkedtem a forró vízben, amire fel is szisszentem hiszen pokolian égette bőrömet, de valahogy mégsem futamodtam arra, hogy elhagyjam a vizet, mivel tetszett az a fájdalom, amit kaptam. Valahogy egyszerre volt kellemetlen, keveredve egy kis fájdalommal, de ugyanúgy megnyugtató. Tekintetem a fehér csempéről átsiklott karjaimra, amiken megszámolhatatlan kisebb, és nagyobb hegek sorakoztak. Akármelyikre néztem, mindegyiknek tudtam a történetét, hogy miért csináltam. Első hegemet akkor szereztem, amikor apa először bántott. Régebben, amíg anya velünk volt, gyengéd volt, gondoskodó. Jártunk állatkertbe, múzeumokba, a barátaimmal együtt. Emlékszem, kilenc-tíz éves lehettem, amikor haza jöttem az általános iskolából, ahova jártam. Akkoriban egy dolog érdekelt, az pedig a mozgás volt, így egy sporttagozatos iskolába írattak be anyáék, ami azt jelentette, hogy mindennap dupla tesi, hétvégén pedig versenyek. Aznap is büszkén mentem haza, hiszen én vittem a pálmát a szokásos sulikör futásánál, így a tesi tanárom mondta is, hogy visz versenyre. Mikor haza értem, anya cipője és kabátja sehol nem volt, de akkor még apa sem volt otthon. Számtalanszor hívtam anyát, aki folyton kinyomott. Végül megállapodtam magamban, hogy biztos dolgozik, és a szobámba siettem. Mikor megjött apa, berontott a szobámba, ahol egyből nekem esett, hogy mégis hol van anya. Hiába mondtam neki, már szinte sírva, hogy nem tudom, Ő üvöltött tovább. Utána elcsattant az első ütés, először hasamhoz. Utána jött még több ütés, majd pofonok, és végül de nem utolsó sorban az, hogy számtalanszor belém rúgott. Aznap este, bezárkóztam a fürdőbe, és apa egyik borotváját szét szereltem, amiből kivettem az ott lévő pengét, és megejtettem karomon az első vágást. Második. Ez már később volt, pontosan tizenkét éves koromban. Ekkor már más iskolába jártam, egy olyanba aminél hatodik osztályban kellett felvételizni, azaz hatosztályos. Volt pár barátom, közel sem annyi mint az első iskolámban, de voltak. Az akkori legjobb barátom már első nap borzasztóan kedves volt velem, így Ő vele továbbra is barátkoztam, hozzá pedig jöttek a többiek, és szép lassan mindenki megszeretett engem. Jó, nem mindenki, és voltak így is kisebb-nagyobb balhéim, de nagyjából jól voltam. A sportban továbbra is remekeltem, ám igen nehezen, hiszen fájtak a sebeim, miket itthon szereztem, plusz próbáltam olyan ruhákba járni, amik takarják ezeket. És bevallom, plusz harminc fokban, fekete melegítőben, pólóban, azon pedig egy vastag fekete pulcsival, nem a legjobb futni. Szóval vissza térve a témához, volt az a barátom, Jimin. Ő nagyon kedves volt, mindig segített, épp ezért elég hamar megnyíltam neki. Elmondtam neki magamról mindent, hogy nincs anyukám egy ideje, hogy előző sulimba milyen volt, és megmutattam neki akkor szerzett hegemet. Látta már a sérüléseimet, ám azokról nem akartam beszélni, próbáltam minden másra koncentrálni, de arra nem. Alig telt el két hét, lassan mindenki megtudta, hogy mi történt velem. Tudtak az életemről, a sebeimről, a hegemről, és hogy mennyire próbálok elzárkózni mindenkitől. És ezt mindenki felhasználta ellenem, még az a bizonyos legjobb barátom is. Tökéletesen tönkre tettek, így jöhetett a második heg, amit a fiú mosdó egyik fülkéjében okoztam, méghozzá egy ollóval, amit tolltartómból halásztam elő. Ez történhetett körülbelül novemberben, és én attól kezdve nem jártam be suliba, aminek meg is lett az eredménye; kicsaptak. De örültem, hiszen nem kellett már félnem, hogy akik eddig barátaim voltak, mikor is löknek fel a folyosón, vagy piszkálnak a sebek miatt. Persze ezek a vágások a karomon, a legmélyebbek, és a legnagyobbak, amik mellett még sorakozik öt ilyen, és kisebb karcolások, vagy kicsivel durvább sebek. Keserűen elmosolyodtam az emlékképekre, és a tükörhöz néztem, ami előtt volt egy kis párkány. Előrébb csúsztam a kádban, és amögé benyúlva, kivettem az ott lapuló éles kis tárgyat. Megforgattam ujjaim között, közben kiemeltem bal karomat a víz melegéből. Először kisebb, és az idő elteltével egyre nagyobb, és fájdalmasabb vágásokat okoztam alkaromon. Sose csináltam a csuklómnál, hiszen tudom, hogy mindenki egyből ott nézi. Naivak az emberek. Néha kívánom, néha pedig taszítom a gondolatot, hogy csináljak magammal ismét ilyesmit, akárhogy tudom hogy nem szabad. Szinte magam ellen szólnék, ha azt kérném egyszer, hogy a védőnő a suliban, ne csak a csuklót tanulmányozza, hanem menjen tovább. Nekem például a combomon is van pár vágásom, de ott csak kisebbek. De azt mondom, inkább verjen halálra itthon apa, ítéljen el mindenki, de legalább ha ez az ötletem bekövetkezne, nem lenne annyi öngyilkos. A gimimben az elmúlt egy évben már kettő is történt. Az egyik egy lány volt, akit már majdnem barátomnak mondhattam. Kedves volt, aranyos, segítőkész, de annyian piszkálták az alkata miatt, hogy utolsó napján, májusban túladagolta magát. Pedig beszélgettem vele, nem volt Ő rossz ember, sőt inkább egy földre szállt angyal. Attól, hogy nem volt olyan sovány, mint a többi koreai lány, egyáltalán nem kellett volna ide kergetni. Itt persze nem arra gondolok, hogy szinte már gurult, hanem hogy tényleg, csak kicsivel volt teltebb derék környéken, mint a többi. A másik, akit szinte már nem is sajnálok, az is egy lány volt. Tipikus parti csaj, meg volt mindene, szülei, pasija, legjobb barátnői, és hírneve. Az egész úgy kezdődött, hogy még amikor én kilencedikes voltam, akkor volt Ő tizenegyedikes, és volt egy hatalmas parti, amire szinte mindenki elment, kivéve én, gondolom nem kell mondanom miért. A lány ott kezdett el inni, teljesen kikelt magából; majdnem mindenkivel csókolózott, ruhája már alig volt rajta, közben végig csak az a kis piros, papírpohár volt kezében, amiben nem hiszem, hogy csak szimpla alkohol lehetett. Attól kezdve a fotói kint voltak mindenhol, és ezért a lány, továbbra is italba, na meg drogba, és legvégső elkeseredettségében, a szexbe menekült. A barátja kidobta, a szülei kitagadták, a legjobb barátnői pedig letagadták. Én tartottam a távolságot, és nem csak amiatt, mert milyen hírneve lett az iskolában, hanem mert féltem. Féltem tőle, féltem attól, hogyha például apa megtudja, vagy meglátja hogy ilyen emberekkel barátkozok, brutálisan megver. Mivel az a leány sem bírta sokáig, így Ő is eldobta magától az életét, persze akkor már mindenki sajnálta a két áldozatot. A képeik mai napig ott vannak a szekrényeiken, és hordják oda az azon a napon történt tragédia miatt a virágokat. Szánalmas. Az ember belerúg valakibe, és mikor meg van a baj, már csak sajnálkozni, és hüppögni tud. És ami undorítóbb, hogy nem látják be, hogy miattuk volt. A saját hasznukra használják fel azt, hogy egy ember az életét vesztette, bele sem gondolva abba, hogy ez komolyabb egy kis iskolai diákcsínynél. Ugyanis a tanárok egy ideig úgy is gondolták, hogy ez csak egy átverés, nem is törődtek vele. És kérdem én, mi történne, ha a következő áldozat én lennék? Az én szekrényemen is kint lenne a fényképem, és pár szál virág? Sírna valaki értem? Valaki úgy TÉNYLEG sajnálna? Apa is észbe kapna? És a végső kérdés, hogy mikor is kerülök fel arra a listára, amin eddig a két lány neve szerepel? 

Ez egy kicsit laposabb, és elmélkedősebb rész lett ><

Sajnálom