Könyvtár [YOONSEOK] /BEFEJEZETT/

[18]

- Baszki -tanulmányozta ajkamat Hoseok, mikor az ünnepek után végre találkozhattunk. Ő a szüleinél volt, én nem mehettem sehova, szóval sehogy sem tudtunk volna talizni. - Mi történt? -kérdezte megsimítva alsó párnácskámat.

- Hosszú sztori -motyogtam halkan, és kezemet kezére tettem.
- Van időnk. Halljam, mi történt -idegeskedett, és haragja keveredett az aggódással. Elmeséltem neki mindent, mire csak káromkodott, de rengeteget. Közben el is mentünk a közeli plázába, ahol beültünk sütizni, meg ittunk forró teát. - Olyan szinten utálom az apádat, hogy az hihetetlen.
- Nem vagy egyedül -biccentettem a forró bögrével kezemben.

- Komolyan. Menj haza, pakolj össze, és költözz hozzám -nézett szemeimbe.
- Ez nem ilyen egyszerű -ráztam meg a fejemet, amíg bele kortyoltam az italba.

- De, pont ilyen egyszerű. Haza mész, pakolsz amit kell, átjössz hozzám, és nem ér több bántódás. Ha kell még magántanárt is fizetek, hogy a sulidhoz ne tudjon oda menni -magyarázta Hoseok, majd bele harapott a rendelt sütibe.

- És mi lesz ha otthon van? Vagy ha megtalál? Vagy ha a rendőrséget küldi rám? Ebből csak rosszabbul jöhetek majd ki, szóval kimaradnék ebből -mondtam idegesen.

- Ha egy kicsit bátrabb lennél, esküszöm olyan életed lenne mint a többi veled egykorúnak. Bulizhatnál, csomó barátod lenne -sorolta, mire elengedtem kezét, amit mindeddig fogtam.

- Nem leszek bátrabb Hoseok! Tudom, hogy úgyis elbasznék valamit, és rosszabbul jönnék ki, mint ahogy most vagyok -néztem rá idegesen.
- És ha elcseszed mi van? Ennél rosszabbat mit tehet veled? -kérdezte.

- Megölhet -mondtam halál nyugodtan. - De nem várom el, hogy megértsd, mert akinek világ életében tökéletes szülei voltak, az semmit nem tud erről.

- Azt hiszed, hogy csak neked lehet rossz? Attól, hogy nem beszélek a szüleimről, hidd el nem vagyunk jóba, sőt utáljuk egymást. Ja, nem vagyok akkora szerencsétlen mint Te, de nekem is lehet rossz! -vágta hozzám.

Abban a pillanatban el tudtam volna sírni magam, hiszen még sosem mondott nekem ilyet, főleg így.

- Megyek. Apa vár otthon -álltam fel, és felvettem kabátom.

- Yoongi, én nem úgy értettem! -kapott kezem után, de kirántottam onnan mancsomat, és elhagytam a cukrászdát. Hobi mindvégig ledermedve ült, s mikor észbe kapott felkapta kabátját, és utánam kezdett futni, de én csak gyorsítottam lépéseimen. - Várj már meg! -lihegte mögöttem, majd mikor hozzám ért, kezét vállamra rakta így ott tartva engem.

- Mit akarsz egy ilyen szerencsétlentől, mint én? -fordultam hozzá.

- Yoongi esküszöm nem úgy gondoltam -simított arcomra, de elütöttem onnan kezét.

- Komolyan kérdeztem Hoseok. Mit. Akarsz. Tőlem?! -kérdeztem már majdnem kiabálva. - Kibaszottul nem tudok semmit nyújtani neked, nincs pénzem, se tökéletes életem ahova beleférnél, nem adok neked semmit, amire szükséged lenne -akadtam ki, és hajamba túrtam.

- Yoongi nekem Te magad kellesz -jött közelebb, de mellkasára tettem kezemet.

- Ne gyere megint ezzel, mert kurvára nem hiszem el! Senkinek nem kellenék ezen a világon, majd miért pont én lennék neked az "igazi"? -töröltem meg szemem idegesen.
- Nem tudom -hajtotta le fejét. - Egyszerűen csak szeretlek Yoongi -mondta halkan.

- Nem. Te a kinézetemet szereted. És hogy miért? Mert nincs a belsőmbe semmi olyan, amit szeretni lehetne. Nem vagyok kedves, vagy komoly, vagy vicces. Én csak egyszerűen vagyok Hoseok -mondtam miközben erősebben megmarkoltam tincseimet. - Jobb lenne... jobb lenne, ha nem rondítanék bele az életedbe -mondtam ki, mire felkapta fejét.

- Mi? Nem! Yoongi, te teszed szebbé az életemet, ne mondd ezt! -jött közelebb.

- Pont, hogy csak elbaszom. Így is aggódnod kell miattam, mikor csinálok valami faszságot, vagy mikor ver meg engem apám. Nem akarom, tönkre tenni az életedet Hobi, értsd már meg -mondtam miközben lehajtottam fejemet.

- Azt hiszed, ha nem lennél benne az életembe, nem aggódnék? -jött közelebb, de már erőm sem volt eltolni magamtól. - De. Pontosan ugyanúgy aggódnék, és úgy fogod elbaszni az életemet, ha most kiszállsz belőle -csúsztatta kezét kezemre, és megfogta azt. - Azért vagyunk egy pár, hogy mindent megoldjunk, együtt.

- Nem vagyunk egy pár -mondtam ki kis idő múlva.

- De, az vagyunk -fogta meg államat, s annál fogva felemelte fejemet.

- Nem, nem vagyunk -mondtam könnyes szemekkel. Ajkait gyengéden enyéimnek tolta, mire megszokásból egyből bejutást adtam nyelvének.
- Ne tedd ezt velem Yoongi -motyogta fülembe, miután vége lett csókunknak. - Nem fogom kibírni nélküled.

- Én se -motyogtam halkan. - De akkor majd oda át találkozunk -mondtam ki, mire elengedett, s felegyenesedett.

Szemeimet bámulta, de földre szegeztem tekintetem, ezt követően megfordultam, és folytattam utamat haza felé, miközben belül a szívem szakadt meg. Tekintete lyukat égetett hátamba, és legszívesebben megfordultam volna és a karjaiba rohantam volna. Viszont tudom, hogy tényleg csak elrontom az életét. Mióta együtt vagyunk csak rám figyel, de így másra nem is jut majd ideje. Igen, együtt meg kell oldanunk. De ennek csak az a megoldása, hogyha kiszállok a kapcsolatból, mert másképp még inkább nekem szentelné összes figyelmét. Mióta együtt vagyunk rosszul alszik, mert én nem vagyok ott, s mióta együtt vagyunk, nem is találkozik a barátaival. Mondjuk még ugyanúgy fáj amit mondott, mivel az Ő szájából sokkal rosszabb volt hallani. Tőle mindig megértést, kedves szavakat kaptam, most pedig nem. Most belátta, hogy én vagyok a hibás, mert igaza van; egy szerencsétlen vagyok. És nem tudok neki annyit nyújtani mint amit érdemel.

Haza érve egyből ledobtam cipőmet, majd kabátomat is, s felrohantam szobámba. Apa nem volt otthon, így nyugodt szívvel zárkóztam be a négy fal közé, elővéve ágyam alól a szokásos éles tárgyat, amely miatt már számtalan heg sorakozott karomon. És most is elkövettem ugyanazt a hibát, ismét kárt tettem magamban. Ó de még milyet. Alkarom rosszabbul nézett ki, szinte egy centi szabad hely nem volt rajta, ahogy combomon sem. Ha Hoseok ezt látná... Nem! Nem látja, és jobb is így. Túl fog lépni rajtam, én meg majd itt maradok az emlékeinkkel, meg apával aki mindennap meg fog verni. De legalább Ő boldog lesz.

Mikor megérkezett apa, feltekertem karomra egy új kötést, s most combomra is tettem. Gyorsan felkapkodtam magamra pulcsimat, plusz melegítőmet, és lementem hozzá, ahol is szokásosan köszöntem neki, mire csak morgott tovább. Látszott, hogy ideges, így inkább nagyot nyelve mentem a konyhába, ahol csináltam neki vacsorát. Most nem szólt az a szokásos zene, apa nem is szólt hozzám, inkább az irodájában gubbasztott, mindaddig míg ki nem hívtam a konyhába, mondván hogy kész a kaja. Ízlett neki, vagyis gondolom ízlett mert nem csapta ki a balhét, mint ahogy mindig. Én addig felmentem szobámba ahol elővettem telefonomat, és rögtön megnéztem, hogy Hobi írt-e. Elérhető.
Vajon kivel beszél?