Könyvtár [YOONSEOK] /BEFEJEZETT/

[26](vége)

- Hova viszel? -sóhajtottam mikor beültem kocsijába barátomnak. 

- Majd meglátod -mosolygott rám. 
- Ha megint venni akarsz nekem valamit, esküszöm szakítok veled -néztem rá komolyan. 

- Nem, egyenlőre nem -nevetett fel Hoseok. 

- Ajánlom -morogtam. Bekapcsoltam a rádiót, miközben szürke pulcsim ujját gyűrögettem, és telefonomat elővettem zsebemből. Képernyőmön rögtön közös képünk fogadott, ahol éppen egy csókunk volt lekapva, így egy halvány mosoly kúszott szám sarkába. Most ahogy láttam messzebb mentünk ugyanis elhagytuk a város határát, amely nálam igen nagy dolognak számított, főleg hogy még sosem voltam szülővárosomon kívül. 

Ahogy láttam a közösségi oldalakon, JeongGuk tökéletesen jól van azzal a Taemin gyerekkel, így miatta sem kell már aggódnom. Igazából, ha valakit haveromként mondanék, az egyetlen az biztos Ő lenne. Épp ezért nem akarom, hogy bármi kár érje az apró, hófehér, s törékeny lelkét. Ha Tae megbántja, biztos kibelezem, utána azzal kötöm fel valahova. 

Apával nem sokat beszéltem, s nem is nagyon tervezek. Minél jobban el akarok szakadni Tőle, még az emlékétől is, habár a miatta szerzett hegek megmaradnak karomon, és combomon. Érdekes, mióta Hobival élek, egyetlen egyszer sem volt olyan, hogy bántottam volna magam, de még nem is gondoltam rá. Az evés már más kérdés, viszont Hoseok mindig piszkál vele, így képtelen vagyok eleget tenni kérésének. Egyszerűen vigyáz rám, mintha bármiféle kincs lennék, pedig nem vagyok az, és nem érdemlem meg. Ahogy azt sem, hogy minden reggel, és este azt szokta mondani, hogy mennyire szép vagyok. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen tökéletes ember, miért egy magamfajtával van együtt, mikor nekem még a nézésem is a depressziót, és az öngyilkos hajlamokat sugározza. 

Én végig csak a szart okozom, amíg Ő ragyog, mindent elér amit szeretne, mindene tökéletes, ami pedig nem, azt addig csiszolja, míg az nem lesz. Én pedig... Elég annyit mondanom, hogy beváltak az évek alatt kétszer elmondott imáim, és végre egyszer valami összejött nekem is, amit igazán szerettem volna. Boldog lettem, pedig egyáltalán nem hittem abban, hogy egyszer vége lesz annak, ami velem történt. 

- Min gondolkozol? -nézett rám Hoseok, de gyorsan vissza is vezette tekintetét az útra. 

- Csak úgy -vontam meg vállaimat, és lesötétítettem telefonom képernyőjét. 

- És csak úgy min? -kérdezte elmosolyodva, így kivillantva hófehér fogait. 

- Csak úgy rajtad -válaszoltam az ablakon kibámulva.

- Ne rajtam agyalj -csúsztatta kezét Hobi a combomra. - Kettőnkön. 

- Inkább csak rajtad -néztem rá, míg hátradőltem az ülésen. 

- Nem vagyok olyan érdekes, hogy annyit lehessen rajtam gondolkozni -válaszolta combomat cirógatva, ott is inkább vágásaimat, amik először fájtak, ám utána megszoktam, és kellemes volt. 

- Dehogynem -néztem rá morcosan. 

- Ezt te se hitted el -pillantott rám egy kis időre, majd vissza az útra. 

- Jó, nem akarok veled veszekedni -sóhajtottam egyet. - Inkább mondd meg, hova viszel? 
- Majd meglátod -válaszolta és egy halvány mosoly kúszott arcára. 

- Hallgatlak -fontam össze karjaimat mellkasom előtt. 

- Találtam valamit igazából, és csak azt szeretném megmutatni -válaszolta tovább nézve az utat. - De nem sokára ott vagyunk -tette hozzá. 

- Jó -sóhajtottam. - Nem bírom az utazást. 

- Látom -pillantott rám mosolyogva Hope. 

Meg is álltunk kis idő múlva, pontosan egy temető előtt. Fekete kerítés kerítette körbe, a bejárat két oldalán egy-egy nagy cseresznyefa, amely virágzani készült. Összeráncolt szemöldökkel néztem barátomra, aki csak biccentett egyet, jelezve hogy szálljak ki, s én így is tettem. Jött Ő is, s miután lezárta a kocsi ajtaját, megfogta kezemet, míg elkezdett befelé sétálni. Nem volt túl nagy temető, de nem mondanám, hogy kevés sír volt benne. Mindegyiken legalább öt-hat csokor virág, gondosan megcsinálva; a gazok kiszedve körülötte, a kavics amely a sír oldalán pihent, oda gereblyézve volt, s a mécsesek is tiszták voltak, párban még pislákolt is a láng. 

- Miért hoztál ide? -kérdeztem halkan a mellettem állótól, aki határozottan haladt előre. 
- Várj egy kicsit -válaszolta halkan. Némán lépkedtem tovább mellette, míg be nem fordult balra, pontosan egy sírhoz. Az nem volt szép, nem volt gondozott, nem olyan volt mint a többi. Egy fehér sírkő állt a földben, a közepén egy darab oda rakott, száránál piros madzaggal megkötött rózsával. Felvezettem tekintetem a sírkő feliratára, s mikor elolvastam, bőröm még inkább lefehéredett, szemeim kikerekedtek, lábaim megremegtek; Kim MinsooHalál oka; gyilkosság"Ha felismersz, üzenem neked; 

  Várok rád odafenn!" 

- Ezt hogy csináltad? -kérdeztem megdermedve, a sorokat olvasva. 

- Ide temették régebben a nagymamámat, és erre jártam egyik nap -válaszolta barátom, és mögém állva átölelt hátulról. Tovább vezettem tekintetemet, feljebb a sírkőn, és ekkor vettem észre az oda rakott fényképet; anyáról. 

- Honnan tudtad, hogy Ő az? -kérdeztem a képet tanulmányozva. Nagyon megváltozott. Míg régebben rövid haja volt, a képen viszont hosszú, vállán két oldalt elválasztva. Fiatalos vonásai megmaradtak, barna szemei ugyanazt a csillogást adták vissza még a képen is, mint anno. A halál idejét elolvasva, még inkább sírhatnékom támadt. Egy éve. Egy éve gyilkolták meg ezek szerint, és én nem is tudtam róla, nem értesített senki.

- Mikor bementem a házatokba, láttam egy képet róla -magyarázta Hoseok, és fejemre puszilt, ott tartva száját. 

Szemembe könnyek gyűltek, próbáltam azért kivenni a sír vonalait. Habár anyával kevés időt töltöttünk együtt, mégis az édesanyám, mégis nagyon szeretem, és mégis fáj a hiánya, hiába lépett ki az életemből. 

- Gyere ide -szólalt meg halkan Hobi, és először elengedett, s mikor ismét megfordultam és megöleltem, szorosan a karjaiba zárt. Összeszorítottam szemeimet, és próbáltam nem látványosan sírni, de ilyenkor ki tudna erős maradni? Főleg, hogy rólam beszélünk, aki mindentől megtör. Arcomon elkezdtek lefolyni sós könnycseppjeim, amiket az előttem álló meg is érzett, így egyik kezét arcomra csúsztatva törölgette le könnyeimet, ám szorítása nem gyengült, egy kézzel is hihetetlenül erősen szorított magához. Megharaptam alsó ajkamat, hogy legalább ne hangosan bőgjek Hoseok előtt, habár így is hallani lehetett, ahogy nehezen veszem a levegőt, erre rátett még egy lapáttal, hogy vállaim rázkódtak, mellkasom egyenletlenül fel-le emelkedett. 

Hope megvárta, amíg megnyugszok, de ezt követően sem engedett el, habár nem is akartam. Csak sírástól kimerülten bújtam mellkasához, néha bele-bele szippantva pulcsijába, amely valamely megnyugvást adott, erre még rátett az is, ahogy ismét hallgathattam szíve dobogását. Eszméletlen, hogy milyen fura dolgok tudnak megnyugtatni. 

Az életem nagy része el lett cseszve, és nem önszántamból, azaz nem én kezdtem el piálni, és úgy rontottam el mindent, hanem bele lettem kényszerítve, hogy nem lehet jobb. Ám mégis, ilyen szempontból szerencsés vagyok. Hoseok felhozott abból a gödörből ahova estem, ahova belöktek. Ő lett az én angyalom, s egyben örök életű reményem. 

~Vége~