Könyvtár [YOONSEOK] /BEFEJEZETT/

[5]

  - Viszlát -motyogtam, mikor kiléptem a suli pszichológus irodájából. Gyűlölöm ezt a nőt. Utálom a szőke haját, a barna szemét, és az együttérző mosolyát. Semmit sem segít, az ég világon. Kissé ideges voltam, mert a könyvtárba indultam, de apa nem tudott róla. Ha kiderülne, biztos hogy az este folyamán agyon ütne. A fehér épületet meglátva viszont egyből megnyugodtam, mivel tudom hogy apa rühelli a könyvtárakat, és be nem tenné egybe sem a lábát. Gyorsan besétáltam, és fellépcsőztem ahogy tegnap, majd beléptem a könyvekkel teli terembe. A fiú, aki levette a könyvet, nem volt ott. A polcokhoz mentem, ahol nem láttam szeretett regényemet. Viszont megláttam a fantasy könyv borítóját, amelyet tegnap olvasott a srác, ezért levettem a polcról, és tegnapi asztalomhoz ballagtam.Teljesen bele voltam merülve a sorokba, habár a tartalma nem jutott el agyamig. Csupán az a fiú járt a fejemben, és hogy meg kell kérdeznem a nevét. Arra szakadtam ki a sorok varázsából, hogy megéreztem magamon ugyanazt a kellemes tekintetet. Nem merek oda menni hozzá! Mi van ha ki röhög? Kikukkantottam a lapok közül, és ott ült a szemben lévő asztalnál a fiú. Kezében ott pihent az az olvasmány amit tegnap még én olvastam, szóval szerencsére nem vitték el. Látta, hogy a könyvvel szemezgetek, így maga mellé biccentett, jelezve hogy üljek oda. Most nem utasítottam el, felkaptam cuccom, és át ballagtam hozzá, ahol leültem mellé.
 - Szia -suttogott mosolyogva.
 - Helló... -motyogtam halkan.
 - Tudsz koreaiul? - kérdezte engem nézve.
 - Miért ne tudnék? -ráncoltam össze szemöldököm értetlenül.
 - Nem tudom, Japánnak néztelek - vonta meg vállait. - A japán fiúk ilyen cukik, gondoltam, te is az vagy -tanulmányozta tovább arcomat. Most burkoltan azt mondta cuki vagyok? De miért tenné ezt?
 - Mi a neved? -vettem erőt magamon.
 - Mármint nekem? - pislogott nagyokat.
 - Mást látsz rajtunk kívül itt? -morogtam. Ne, ne, ne! El fogom ijeszteni ezzel a stílussal. - Bocsi... szóval igen. Neked mi a neved? -próbáltam kedves lenni.
 - Jung Hoseok - nyújtotta mosolyogva kezét.
 - Az emberek közelségét se bírom, nemhogy hozzájuk érni -motyogtam.
 - Akkor ezek szerint én kivétel vagyok, mert velem olvasol! -csillantak meg szemei.
 - Shh! Könyvtár! - csapta tarkón a mögöttem elhaladó nő, mire halkan elnevettem magam.
 - Mondd csak...-kezdte, de félbe szakítottam.
 - Yoongi. Min Yoongi vagyok -vettem elő telefonomat.
 - Mondd csak Yoongi, nincs kedved sütizni? -mosolygott rám. Az órára pillantottam, hogy és felpattantam helyemről. Picsába! Fél öt!
 - Ne haragudj, de mennem kell -kaptam fel táskám.
- Figyelj, ha emiatt akkor..-kezdte, de nem engedtem hogy végig mondja.
 - Nem, dehogyis -mentettem a helyzetet. - Már otthon kéne lennem, bocsi. Remélem még találkozunk -köszöntem el és kisiettem az épületből. Gyorsan szedtem tacskó lábaimat, majdnem orra is buktam közben. Beértem az utcánkba, és eluralkodott rajtam a pánik; mi van ha nagyon megver? Nagyot nyelve igyekeztem az ajtónkhoz, amihez oda érve előkaptam kulcsaimat és kinyitottam a falapot.
- Yoongi! -kiabált apa a konyhából. 

- Ne haragudj, hogy késtem -vettem le cipőmet és kabátomat, amíg megjelent előttem.
- Hol voltál? -kérdezte idegesen, és ujjai nyakam köré fonódtak, úgy szorított az ajtóhoz.
- Suliban -motyogtam halkan, mivel nem volt erőm, és levegőm hangosabban beszélni.
- Gyűlölöm ha hazudnak -szorította jobban nyakamat. 
- Nem hazudok -kezdtem fulladozni, miközben Ő ütötte hasamat, és párszor meg is rúgott.

- Mit csináltál ott? -kérdezte dühösen. Mikor nem feleltem, ismételten bele ütött egyet gyomromba, amit már viszont nem bírtam könnyek nélkül. - Halljam, mit csináltál?! -kiabált arcomba.
- A... a biológia tanár... ko...korrepetált -nyögtem ki nehezen a szavakat, hiszen egyre erősebben szorította nyakamat.
- Soha többet nem mész sehova -térdelt bele hasamba, és elengedett, így a földre estem.
- Nagyon sajnálom apa..-motyogtam. - Légyszíves -néztem rá, és próbáltam vissza tartani, előtörni készülő köhögésemet. 

- Nem -nézett szemeimbe.

- Ígérem, mindig pontosan haza érek, csak adj még egy esélyt -töröltem meg szemeimet, miközben könyörgően néztem rá. 
- Átgondolom. Most pedig takarodj fel a szobádba, ha már ilyen segg hülye vagy, hogy korrepetálásra van szükséged -emelte meg hangját. Gyorsan, és remegő lábakkal felálltam és hátamra kapva táskámat felsiettem a szobámba, bár minden mozdulat kínszenvedés volt. Elővettem biológia tankönyveimet, és miközben nagy levegőket vettem, leültem ágyamra, és felnyitottam azokat. Nem bírtam figyelni arra, amit a sorok tartalmaztak, csak Hoseok járt a fejemben. Annyira szívesen elmentem volna vele sütizni! Szeretem a sütiket, majdnem bármelyiket megeszem, de a kedvencem az a habos süti. Bármi lehet, csak legyen rajta tejszínhab. Pár órával később, nyílt az ajtóm, és bejött apa a szobámba, neki dőlve a fehér falapnak. - Tanulj  tovább -nézett folyamatosan. Ilyenkor féltem a legjobban. Nem egy nap, vagy éjszaka volt, mikor csak az ajtómba állt és figyelt engem. Minden egyes mozdulatomat, szótlanul. Vissza merültem a lapokba, és csak ugyanazt az egy sort olvasgattam újra, és újra. Az Ő tekintete nem olyan volt mint Hoseoknak. Nem volt benne kedvesség, kíváncsiság, és talán minimális szeretet. Apa ijesztő, komor, és mogorva stílust árasztott magából. A lenti sláger újra indult, miközben apa is az ajtómon kezdett ütni ujjaival egy ijesztő, lassú ütemet. Kevés kellett, hogy ne sírjam el magam, ott, abban a pillanatban. Mikor látta, hogy én aztán nem fogok megtörni, egy egyszerű mozdulattal elhagyta szobámat, becsukva ajtaját. Ő nem olyan mint Hoseok. Nekem Hoseok kell, hiányzik.

- Szia apa -motyogtam, mikor másnap délután értem jött a suliba. 
- Szia -erőltetett magára barátságos álarcot. Beszálltam hátra, és bekötöttem biztonsági övemet, ezután el is indultunk.
- Milyen napod volt? -kérdeztem lehajtott fejjel.
- Szar -kaptam a szokásos választ.
- És hogy vagy? -jött tőlem az újabb kérdés.
- Mit érdekel téged? -kérdezte megszorítva a kormányt.

-Ne haragudj...-motyogtam. Kis időm volt hallgatni a rádióból a mostani új zenét, ami hódított, bár egyáltalán nem kötött le se engem, sem apát, így hamar kikapcsolásra került. A ház előtt leparkoltunk, és kiszálltunk a járműből, egyenesen besétálva a házba. Ledobtam cipőmet, kabátomat, és már be is huppantam a nappaliba, lehajtott fejjel. 

- Jövőhétre havazást mondanak. Szuper..-morogta apa a dolgozószobába fele menet. Nálunk érdekesen zajlanak az ünnepek. Apa megtiltotta, hogy ünnepeljük a karácsonyt, ennek ellenére elmegy néha céges partikra. Mi nem ajándékozzuk meg egymást, nem sütünk együtt mézeskalácsot, nem nézünk családias, meghitt filmeket, nem veszünk karácsonyfát, nem jönnek át a rokonok. Nálunk nincs az az érzés, amit karácsony reggelén, felkelve érzünk; az izgatottság, keveredve a boldogsággal. Apa megtiltotta, hogy bármely karácsonnyal kapcsolatos dolgot is említsek, pedig nagyon szeretem ezt az ünnepet, hisz a szeretet ünnepe. Lehet, nálunk pont ezért nem ünnepeljük. Mivel nálunk nincs.