TISZTA SZÍVVEL (BEFEJEZETT)

5. Fejezet

Nyomottnak éreztem az arcom.
A szobában homály volt, az én elmerültem a párnában, a takaró a nyakamig volt húzva, a torkom pedig kiszáradt.
Becsuktam a szám és fanyalogva próbáltam a sivatagot megszégyenítő belsőmet kevésbé fullasztóvá varázsolni, több, kevesebb sikerrel. Megvakartam a vállam ahogy felültem, a takaró pedig leomlott rólam. Hát, lakóbuszba sem utaztam még ezelőtt, de meglepően otthonos volt.

A puffadt szemeimet nyitogatva néztem Ben felé, aki háttal nekem, a fal fele volt befordulva, a takaróból pedig még a feje se látszott ki, csak az, ahogy emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél a szövet. Feltérdeltem és kinéztem az ablakon.
Álltunk. Összeráncolt szemöldökkel néztem mögénk, majd elénk. Mögöttünk végeláthatatlan kocsisor, előttünk nem sokkal a határátkelő kapuja. Megdörzsöltem a szemem, ahogy a telefonomra néztem. Kint még szürkület volt, az óra szerint reggel öt körül jártunk. Mellettünk a kocsikba unott arcú, fáradt emberek ültek, meg egy család, akiknél a kisgyerek a hátsó ablaknak döntött arccal aludt, hiányos tejfogai kivillantak.
Fáradtan dőltem vissza az ágyba. Viszont társaság híján elég gyorsan meguntam ezt a szenvedést, így feltápászkodtam, és kisétáltam a szobából.
A pulóver, amiben aludtam, kinyúltam lötyögött rajtam. Elég bénán néztem ki, mikor az ajtót kinyitottam és a lépcsőre leültem Bian mellé, aki meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-Jó reggelt, Katherine! - mosolygott rám a kormányon támaszkodva, miközben kicsit előrébb araszolt a busszal. Szemei fáradtnak tűntek, ám valójában annyi kávét ivott, hogy semmi álom nem ragadt rá.

- Inkább Kathy. - ásítottam - Milyen az út?

-Elmegy. - vont vállat - Volt már ennél rosszabb is. Ben még alszik? - kérdezte. Bólintottam - Különös az a fiú.

Kuncogtam.

-Mások kevésbé kedves jelzőkkel szokták illetni.

- Csak nem figyelmesek. - mondta nem nézve rám, de magában mosolyogva. Az évek látszottak az arcán, sok-sok nevetőránccal - Volt időm megtanulni kiismerni egy pillantásból, hogy ki, milyen ember. - elismerően bólintottam, hiszen az évek alatt sokat tanul az ember másokról - A fiam olyan, mint ő. Csak Dorian már huszonöt éves. Meg sokkal magasabb. Az Anyjára ütött!

-Magánál magasabb a felesége? - kérdeztem szórakozottan. Bian szája sarka felfele szaladt.

-Az én drága Lindám fél fejjel magasabb. Bár, nálam nem nehéz. - felelte nevetve, majd hallabban folytatta - A szerelem nem válogat, Kathy. Különben is, nála szebb lábai senkinek sincsenek. Muszáj volt elérnem, hogy mellettem akarjon lenni. - kacsintott. Elnevettem magam. Elképzeltem ahogy a szép combú, magas Lindát átkarolja ez a zsurmók, aranyos ember - Egy szó, mint száz, ismerem az olyan embereket, mint Ben. Tizenkilenc évig éltem összezárva egy igazi méregzsákkal, de elhiheted ők a legjobb emberek. Csak jó mélyen rejtegetik magukat.

- Ha maga mondja...

(***)

Hét óra körül sikerült átvergődnünk az olasz határon. A határőrök valószínű azt hitték, hogy kokaint akarunk csempészni, mert nagyon átvizsgálták a kanapét, a szekrényeket, de amikor Andres átjött hozzánk és magyarázott nekik valamit arról, hogy versenyzés, Monza meg Ferrari , mire a határőrök lelkesen intettek és átengedtek minket. Összevont szemöldökkel meredtünk az akkor már ébren levő Bennel Bianra, aki csak megrázta a fejét, mondván, fogalma sincs, hogy mit hordott össze a fiú, de hatásos volt.

Monza már nem volt olyan messzire, öt óra utazás és két óra pihenő elteltével megláthattuk a város épületeinek végeláthatatlan sorait. Volt valami varázsos az olasz tájban, egyfajta megmagyarázhatatlan dolog, ami különös volt egy német lánynak és nem is tudtam megfogalmazni mi is ez. Szép volt, de nem a hagyományos értelemben vett szép, hanem különleges.