TISZTA SZÍVVEL (BEFEJEZETT)

6. Fejezet

Férfiak és fiúk között nőttem fel. Nincsenek lányos szokásaim, nem hisztizek, tartom a rekordokat a Bauers Gokart Klubban, gokart bajnok vagyok, nem riadok vissza attól, ha olajos lesz a kezem, vagy piszkos a ruhám. Talán épp ezért, de soha, senki nem kérdőjelezett meg a motorsportbéli tartózkodásommal kapcsolatban.
De végül is, mindennek egyszer eljött az ideje.

Aznap reggel kaptuk meg a csapatunk pólóit és egyenruháit (mi Bennel az overálokat is), így már a kapott vörös pólóban, rajta a 4-es rajtszámommal, pakolászhattam a garázsunkba. Kontyba kötöttem a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, miközben a szerelőknek csináltam kávét, akik egész este dolgoztak.
Épp a cukrot mértem a poharakba, mikor lépéseket hallottam magam mögött. Megfordultam és egy nálam nem sokkal magasabb, de Bennél zömökebb testalkatú fiú mosolyával találtam szembe magam. Felszaladt a szemöldököm. Olyan felsőbbrendűséget sugározva mért végig, mintha egy darab oldalas lettem volna. Alig allt tőlem fél lépésre, így hátra kellett hajolnom, hogy az arcom távolabb legyen az övétől.
Sötétszőke hajú, zöldes barna szemű fiú volt, borostával és erőteljesen kiugró ádámcsutkával. Végig mértem, majd egy nem dúrva, de határozott mozdulattal eltoltam magam elől és megfogtam a kávéval telerakott tálcát, hogy annyival távolabb kerüljek az tenyérbemászó képétől.
Pechemre, ő "barátkozni" akart.

-Gondoltam átjövök és beköszönök az újoncoknak. - dörmögő hangja volt és erős, orosz akcentusa. Végignézett rajtam, kellemetlenül alaposan, amit legszívesebben abban a pillanatban kikértem volna magamnak - Jó döntés volt, már a csinos hostesek miatt is. Nikolaj Szolovjov. - nem nyújtott kezet, helyette közelebb mászott hozzám. Várjunk...

- Hostes? - kérdeztem vissza fagyosan. Nikolaj újra végigmért, de most elidőzött a szeme a mellkasomon, ami nem volt közérdekű látnivaló.

-Bocsáss meg, ha bántónak találtad amit mondtam. - ellenszenves mosolya feljebb kunkorodott - Segítő, ha így jobb tetszik.

-Mi az isten... - motyogtam magam elé és kicsusszantam előle, hogy legyen tér mögöttem - Ki vagy te?

-Nevemet már tudod. De pilóta. Elég népszerű. Tudod, jövőre már a Forma-2-be van szerződésem. Csak még egy évet lehúzok itt.

- Aha. - morogtam az orrom alatt - Nem vagyok hostes.

-Jó, jó bocsánat. - rázta a fejét lemondóan. Elfintorodtam és fél kezembe vettem a tálcát, a másikat pedig neki nyújtottam.

-Katherine Lehman. - ráztam meg zsurmók kezét - A Bauers pilótája.

Nikolaj arca megnyúlt, szemöldöke felszaladt, mosolya elhalványult , viszont pár másodperc elteltével olyan röhögésben tört ki, ami miatt legszívesebben ott, helyben kitéptem volna a nyelvét.
Összeszűkült a szemem. Nikolaj továbbra is szenvtelenül kacarászott.

-Te vagy a Bauers pilótája? - mondta fuldokolva - Szívatsz?

-Van valami gondod? - kérdeztem a fogaim csikorgatva. Nikolaj lenézett rám, majd horkantott egyet.
-Jó vicc, Kicsi lány, mutasd meg az újoncokat. - egy kacsintást küldött felém.

-Hát, ha nem hiszel nekem... -kerültem ki, és indultam volna a szerelők felé, mert már nagyon elegem volt belőle, de egy határozott mozdulattal a felkaromnál fogva visszarántott.
Döbbenten néztem rá, aki az arcomat fürkészte. Felkavarodott a gyomrom a látványától is, az meg rátett egy lapáttal, hogy zavaróan közel állt. Nem gondoltam volna, hogy valakinek a puszta lénye ennyire... kibírhatatlan tud lenni. A szó minden negatív értelmében.

-Te ki vagy?

Ben állt a garázs ajtajába, látszott, hogy pont most érkezett a futásból, mert arca kipirosodott, haját összekuszálta a szél és lihegett.
Nikolaj felegyenesedett és a háta mögé nézett. Ben végig mérté. Fél fejjel magasabb volt nála, de az oroszon sokkal több volt az izom. Ben közelebb sétált hozzánk, én pedig két lépéssel odébb mentem.
Nikolaj mosolya újra felvillant.

-Nikolaj Szolovjov. - nem nyújtott kezet, csak végigmérte Bent - Tippelek, ha ő itt az egyik pilóta, akkor te vagy Ben Müller.

-Eltaláltad. - morogta Ben - Elhúznál a garázsból? Kösz.

-Jó, jó! - tartotta fel a kezét maga elé és indult ki, de még visszanézett az ajtóból - Kicsilány - nézett rám - még találkozunk.

Megborzongva fordultam át a másik irányba, ahol a szerelőink ügyködtek az autókon. Ben a nyomomban lépkedett.

-Máskor szólj, ha segítség kell. - magyarázta. Vállat rántottam, miközben mosolyogva fogadtam a szerelők hálás köszöneteit. Valószínű, már életmentő volt a kávé.

-Elbírok vele. - visszafordultam, hogy lerakjam a tálcát - Még hogy hostes... - mormoltam. Hát, én minden voltam, csak az nem. Nem tudtam, mikor volt dolga nővel, de ha engem "jó húsnak" tartott, akkor valószínű hogy soha.
Ben összevonta a szemöldökét.

-Ha akarod, beverem a fejét.

- Milyen jó lenne, ha ilyen áron kizárnának téged ebből a szezonból is. Nem tudom emlékszel-e, de a gokarttól el vagy tiltva. Ignac Hubert? Rémlik?

-Még mindig úgy tartom, hogy megérdemelte.

-Kár, hogy Lukas nem.

(***)

Egy sajtburger társaságában (amit Pepe, az informatikai vezető hozott) telepedtem le a bokszutca betonfalára. Törökülésbe felhúztam a lábam a viszonylag keskeny párkányon és hagytam, hogy a copfomba belekapjon a szél.
Ben ott ült mellettem, valamivel távolabb. Fáradt szemekkel nézett maga elé. Mint aki alig aludt, pedig pontosan tudtam, hogy végig aludta az egész éjszakát. De ez az egész új világ kimerített minket.

Figyeltem, ahogy Andres egy másik csapat szerelőgárdájából jött lánnyal beszélget. A lány egy-két évvel idősebb lehetett nálunk, viszont alacsony volt, teltkarcsú, igen szép arcú. Olasz lány lehetett, mert Andres anyanyelvén beszélgetett vele. Vékony volt a dereka, de széles a csípője, haja sötétbarna loknikban omlott a vállára, szeme szikrázó kéken csillogott. Elmosolyodtam. Tetszett Andresnek a lány. Mondjuk a lány se hagyta figyelmen kívül a fiú figyelemreméltó vonásait. Nevetett a viccein, miközben végigsimított karján. Nem, valóban nem hagyta figyelmen kívül.

Benre néztem. Maga elé meredt, a gondolataiba merült. Végig néztem rajta. A füle tövénél volt egy forrásnyom. Ahogy a kulcscsontja mellett is. A könyöke alatt több, a felkarján is. Elszorult a torkom. Bele sem mertem gondolni milyen gyerekkora lehetett. Habár a sebek nagyon fakók voltak, alig látszottak, csak ha a nap megcsillant rajtuk, az emlékek megmaradtak.

A keze felé nyúltam és gyengéden fogtam meg azt. Nem kulcsoltam az ujjaira az ujjaim, nem szorítottam meg, csak a kezembe zártam az övét. Nem nézett felém, de nem is húzódott el, mindössze hagyta hogy fogjam a kezét.
A pályát néztem, a fénylő betont. Ez volt a helyünk a világban. Többet nem is kívánhattunk volna.