TISZTA SZÍVVEL (BEFEJEZETT)

7. Fejezet

Az az egy hónap olyan gyorsan repült el, hogy időnk sem volt gondolkozni rajta; Hová tűntek a napok, hetek?
Nappalok nyúltak éjszakákba, éjszakák nappalokba, a szerelők, a technikai embereink kávén éltek, én Bennel már annyi kört futottam a pálya körül, hogy megtanultam az ő tempóját tartani és akár csukott szemmel is mehettem volna, úgy megismertem a kanyarokat.
Megszerettem az embereket, Nikolajt is megszoktam, azt is, hogy Ben és ő fél mondatot nem képesek normalis hangnemben váltani az aroganciájuk miatt. Hozzászoktam, hogy Andres és a lány, akinek neve is volt, Cara, kéz a kézben jártak, akár valami filmjelenet, miközben én edzettem, izzadtam, úgy néztem ki, mint egy őrült.
Soha nem éreztem még a nemem miatti megkülönböztetést azelőtt, mielőtt Monzába jöttem volna. Számított, hogy nő voltam. Láttam a többi versenyző szemében, úgy, ahogy Nikolajéban is, hogy nem hitték el, hogy teljesíteni tudok, de zavartam is az önérzetüket a "mi van ha..." esélyével.
Tudtam, hogy nem tartanak valós fenyegetésnek. Ez pedig dühített. Még inkább gyűlt bennem a méreg, mint szülei elnyomása alatt élő gyerekben a megfelelési vágy. Naponta többször mentem futni, este pedig az edzőterembe kardióedzést tartottam, minden más időpontban teszteltem.
Ben gyanakodva méregetett egész nap, mint aki nem ismer rám. Talán úgy tűnt, magamba fordulok, de kialakítottam egy olyan napi rutint, amivel nem volt összeegyeztethető a lazítással. Minden áron azon voltam, hogy bizonyítsak és elérjem, hogy Nikolaj arcáról leolvadjon az az öntelt mosoly.

A hónap második felében leginkább az autóba ültem. Természetesen más volt, mint a gokart. Két külön világ, sokkal nagyobb, eszeveszett tempót produkált, még ha itt a sebesség minden autónál azonos is volt. Szerencsémre hamar ráéreztem.
Lukas aggodalmasan figyelt napról napra, de láttam a szemében a csillogást, a szája sarkában pedig folyton ott bujkált a mosoly. Jól mentem. Mindaddig azt hittem, a gokartnál nincs mélyebb szenvedély, nem lehet fokozni azt, amit közben érzek. De lehetett. Ha a gokart a tábortűz volt, akkor a forma autó egy hatalmas máglya. Bele sem mertem gondolni, milyen Forma-1-es autóban ülni. Elmondhatom sok év távlatából; pontosan olyan, mintha benne lennél magába a futótűzben, mintha te lennél az és természeti csapásként semmisítenél meg mindent, ami az utadba kerül. Eszeveszett volt.
Eden is észrevette a változást. Azt mondta, kicsit sem kedvesen; "megvadultál, vagy mi a lószar?". Persze, közben nevetett. Hannes egy hónapon belül, ha hatszor nem hívta fel Lukast és nem könyörgött neki, hogy keressen más vezetőt ennek a gokart klubnak nevezett tébolydának, akkor egyszer sem. A két fivér, Eden és Gabriel a növendékek társaságában hozta a biztos és kiszámítható napi fejfájást az idősebb Bauer fiúnak.

A pályán töltött idő minden percet megért. Nikolaj arcát figyelni méginkább kielégítő érzés volt. Nem mutatta, de láttam rajta, hogy bántja. Úgy amblok a lényem, hogy ott lát és hogy tudok vezetni. Tudtam, az elkövetkezőkben nem lesz ennyi időm gyakorolni és megismerni az autómat meg a pályákat, így minden percet kihasználtam.
Az autómat, ami nem csak eszméletlenül gyors volt, hanem gyönyörű is. Szürke alapon rózsavörös oldaldoboz, bukócső, hátsó és első szárny. Az oldaldoboz tetején ott volt a farkast és rózsát ábrázoló címer, alul a dőlt betűs Bauers felírat, mellette pedig a támogatók. Tizenévesen alig hittem el, hogy ez a gép értem létezett.

Csak azt vettem észre, hogy annyira eltel az az egy hónap, hogy a vasárnapi versenyen ott ülök az autóba és veszem fel a sisakot. Az időmérő alapján ötödik rajtrácsból indulhattam, Ben pedig hatodikból.
A mellettem álló Benre néztem, aki szintén az autójába ereszkedett. Apró bólintással küldtünk egymás fele biztatást. A tribünökön szellősen voltak, azért ez közel sem volt egy Forma-1-es futam. A gokartversenyekre negyed ennyien nem jöttek el, leginkabb csak a csapatok és csalátagok, barátok voltak ott. Felnéztem az égre. Szürke, szeles idő volt, de eső nem volt várható. A hőmérséklet huszonkét fok környékén járt, én pedig sültem a szponzorokkal tele varrt szürke-vörös overálban.
Becsatoltam a sisakom csatját. Kocsihoz illőn vörös-szürke volt, hátul a logóval, körbe rózsaindákkal, az oldalán Lehman felirattal. A világ vesztett színe élénkségéből az üvegen keresztül. A harmadik rajtrácsból Nikolaj indult, aki azért küldött felém egy gúnyos mosolyt, mielőtt beszállt volna. Nem érdekelt. Meghallottam a fülemben a rádión keresztül George hangját.