TISZTA SZÍVVEL (BEFEJEZETT)

Epilógus

Kezemben egy nagy tömb papírral sietek végig a boxutcán, miközben a futamot közvetítő kamerák követnek, hogy a felvezetőműsorokban az én határozottnak tűnő rohanásomat is bemutassák.
Valóban nem értelmetlen, hisz oda kell érnem a kezdésre a Ferrari garázsába, hogy elfoglaljam a helyem a csapatfőnök, Filippo mellett, ügyvezetői jogkör nélküli igazgatóként. Rettentően meleg van a monacoi nagydíjon, a hőmérséklet harminc fok felé kacsingat.
Besétálok a boxba, elhelyezkedek a székemben és a nyakamba veszem a fejhallgatót. Filippo az előttünk álló monitoron mutogat az autó technikai adatairól információkat, én pedig figyelmesen hallgatom, miközben rutinosan figyelmen kívül hagyom, hogy a cameraman a nyakunkban liheg.

Háromszoros világbajnok vagyok, tetejében nőként, így mindig ott vannak a  sajtósok a nyomomban a futamokon. Két éve vagyok a Ferrari igazgatóságában. Megbecsülve érzem magam, adnak a véleményemre a tapasztalataim miatt. Sokan mondják, megnyerhettem volna a negyedik világbajnoki címem is, - ami talán így van, talán nem - ha nem szólt volna közbe az élet hat éve.

Filippo nem túl barátságosan néz a hatéves fiamra, Brunora, aki hangvédővel a fején a lábam mellett áll és a nadrágomba csimpaszkodik. Bocsánatkérőn pillantok a főnökre és felemelem az ölembe a fiút, aki átfogja karjaival és a lábaival a testem, majd a mellkasomba fúrja az arcát. Nem törődök vele hogy meggyűri az ingem, aranyszőke hajába pihentetem az állam, tudom, hogy a pillanatot minimum hetven kamera örökíti meg. Így figyelem tovább a futam előtti tájékoztatót.
Ha őszinte akarok lenni, Bruno nem pont megfelelő időpontba érkezett az életembe harmincegy éves koromban, a karrierem csúcsán. Nem akarok álszent lenni, sokat gondolkoztam hogy mi legyen, megtartsam-e vagy sem, de végül arra jutottam, így is eleget elértem a sportban ahhoz, hogy fellélegezhessek kicsit. Persze, az egomat bántotta, hogy egy sikerszériát egyikről a másikra tehettem félre a polcra, kár tagadni.
De nem bántam meg azóta sem, hogy így alakultak a dolgok. Két dolog volt amiért igazán odaadtam volna az életem: az autóversenyzés és a fiam.

De lehetek tényleg őszinte? Marha nehéz volt. Egész életemben nagyon szabad életet éltem addig, azt csináltam amit akartam. Volt olyan, hogy azt mondtam a férjemnek; "Nincs kedved kiugrani egy repülőből?". Elmentünk és egy nap múlva a világ másik felén ejtőernyőztünk. Szezonok közt előfordult, hogy rallyztunk Tunéziában vagy minibajnokságokra neveztünk be gokarttal. Motoroztunk, hegyeket másztunk meg, sőt, egyszer Tanzániába mentünk biciklizni a Kilimandzsáró lábához. Adrenalin függő voltam, mindig szükségem volt az izgalomra, arra, hogy a szívem hevesen verjen a mellkasomban, hogy a testemet teljesen az irányításom alatt tartsam. Komolyan, a terhességemet egy rutinvizsgálaton tudtam meg. Annyira lekötött az a hihetetlen iram, amit a mindennapjaimban diktáltam, hogy észre sem vettem, míg nem gondoltam át, hogy mennyit is késett a vérzésem. Így az, hogy egyik hónapról a másikra nem mehettem futni, nem tehettem azt, amit akarok, hogy a sebességet felváltotta az, hogy gyerekdalokat éneklek a tévé előtt, na azt rettentően nehéz volt megszokni.
Na, nem mintha nem mentem volna szülés után babakocsival kocogni vagy pár hónap elteltével már a fiammal együtt a közeli gokartpályára. Mindig valakit magammal rángattam az ismerőseim közül hogy vigyázzanak rá, akik a fejüket ingatva nézték, hogy teszem a köröket. Imádtam. De pokolian hiányzott mellőlem a férjem, aki egész életemben addig mindig, mindenben a társan volt gyerekkorom óta. Együtt versenyeztünk, tudtam, hogy ha más nem is, ő mindig ott van a mezőnyben stabil pontként az életemben. A nevében mondhatom, ő ugyanígy érzett akkor.

Ben kétszer nyert világbajnokságot és jól halad a harmadik címe felé. Mi voltunk a bajnoki házaspár. Ő nem hagyta abba a versenyzést Bruno születése miatt, mert nem engedtem neki. Addig vitatkoztam vele, még nem adott nekem igazat. Tudtam, ő biztos nem gondolta át ezt úgy, mint én. Addigra túl voltunk már pár év házasságon és több mint tíz év kapcsolaton, ami pont elég idő volt ahhoz, hogy ismerjem minden rezdülését és ő is az enyémet. Sokszor hamarkodott el döntéseket a pályán kívül és ítélt meg helyzeteket hibásan. Mindig mondom neki, persze csak viccesen, hogy remélem én nem ilyen elhamarkodott döntés vagyok neki. Szeretem, hogy azt mondja akkor; "a legjobb elhamarkodott döntésem vagy.".

Futamkezdések előtt mindig ott dobog a szívem a torkomban. A versenydk alatt sokkal jobban izgulok a pályán kívül. Nem érzem biztosnak magam, hogy alattam nincs autó és nem csinálhatom a dolgom, amit úgy érzek, kellene. Rettentően hiányzik a vezetés, a sebesség, az autók. Kívülről csak a technika a lényeg, a taktikák, a statisztikák. Mikor bent ülsz, akkor teszel az adatokra, csak vezetsz és próbálsz józan maradni. Ez a pálya mellett nem így van, az agyam a testem helyett elfárad a végére. Akármennyire hiányzik, itt vab Bruno, őt pedig nem hagyom dadákra, hogy még maximum két évre visszamenjek versenyezni úgy, hogy nem garantálja semmi, hogy nem leszek egykori önmagam árnyéka. Talán azt én tudnám a legkevésbé elviselni.

Megteszem a hangbeállításokat a fejhallgatómon, majd a mikrofont a szám elé húzom és Brunot elküldöm a háttérbe több másik gyerekhez. Gyors mosollyal nézek rá, ő pedig rám, majd már a képernyőt vizsgálom. Bent figyelem. Koncentrálok, hogy minden tökéletesen menjen a versenyen.
Huszonhét évesek voltunk, mikor összeházasodtunk. Meglepődtem saját magamon, mikor szerettem volna fehér ruhát és esküvőt. Azon a napon igazán szépnek akartam látni magam. Ravelloban tartottuk szűk családi körben, azt akartuk hogy csak a miénk legyen az az este. Ben Anyja nem jött el, én pedig tudtam hogy fáj ez neki, viszont Milla odautazott és ez kárpótolta mindenért.
A fehér ruháról szólva, azért senki ne gondolja, hogy valami tüllős, habos babos alkotásban voltam. Egyszerű, bokáig érő, lenge szaténruha ruha volt, vékony pántokkal. Kiemelte a testem minden vonalát és láttam, hogy az újdonsült férjem is olyan elégedett volt ezzel a látvánnyal mint én magam. Néha, bizonyos esetekben, talán még mindig felveszem azt a ruhát, mikor kettesben vagyunk. Hihetetlenül büszke szoktam lenni akkor, hogy még mindig rám jön gond nélkül, még akkor is, ha nem sokáig viselem azokon az alkalmakon.

Bennel a házasságunk és a kapcsolatunk valószínű azért élt túl ennyi időt, mert egyikünk sem volt olyan, aki a másikon vezette le a frusztrációját. Ben akárkihez képes volt agresszíven hozzászólni, kivéve hozzám, majd később Brunohoz. Kár lenne azt mondanom, sosem jelentett gondot nekünk az, hogy az élet egyik területén ellenfelek voltunk, de azt biztosan állíthatom; sosem fekszünk le este haraggal. De nézd, csak magamról beszélek megint!

Hannes és Linda elváltak. Igazából nem túl szomorú történet, mindössze tíz évig bírta Linda az anyósunk bájos személyiségét. Egy családi ebéden, mikor Gina épp a gyereknevelésről prédikált neki (szerencsére nekünk akkor még nagyon nem volt aktuális, így lapítottunk Bennek az asztal másik végén egy tál grillzöldség és csirke társaságában), visszaszólt. De nem állt meg, hanem jól kikiabálta tíz év felgyülemlett stresszét, sérelmeit és fájdalmát, majd drámaian lecsapta a villáját, karon ragadta a fiát, Doriant és a lányát, Susie-t, miközben odavetette Hannesnek hogy el fog válni. El is vált. De az igazat megvallva azóta is együtt élnek, csak így van egy ürügyük, amiért nem kell Gina és a család közelébe mennie Lindának.

Andres. Nos, Cara elég gyorsan eltűnt az életéből ahhoz képest, mert mint kiderült, hiába volt szép, olasz lány, ha egy ribanc is mellette. Andresnek sokáig fájt utána a szíve, de végül csak összehozta a sors Emily-vel, a nevadai lánnyal, akinek latin vér csörgedezik az ereiben, így Gina nem tudott mit mondani rá. Nem olasz volt, hanem spanyol, de így is átment a rostán. Lukas és Gina amúgy élik az életüket, lassan már a hetvenes éveik felé kacsingatnak, de teljes erővel vezetik az immár tizenegy bajnoki címet nyerő Forma-2-es és Forma-3-as csapatukat, a Bauerst. Sokszor megjelentünk mi is Münchenben, nem csak a családunk, de a barátaink és a gokart klub miatt is. Az utóbbi időben Bruno is kacsingat a versenyzéssel, ki tudja, mit hoz a jövő. Biztos nem mi leszünk az utolsó versenyzők a családban.

Összeszorított fogakkal és visszafojtott lélegzettel várom a rajtot. Filippo az állát vakarja mellettem, úgy mered a képernyőre, érzem, hogy az ő idegei is pattanásig feszülnek, de bízik a csapatban. Ben autóját nézem a képen. Látom, hogy megmozgatja a fejét, bólint még valamit a versenymérnöke szavára. Ekkor felvillannak a piros lámpák és megkezdődik egy újabb nagydíj, egy újabb nap a pályán, egy újabb nap a száguldó cirkuszban.