TISZTA SZÍVVEL (BEFEJEZETT)

8. Fejezet

Bian már tudta, hiszen kitapasztalta, ha én hajnalokban ott lebzselek körülötte, akkor beszélgetni akarok. Szomorú vagy sem, legjobb beszélgetőpartnerem egy ötvenhat éves férfi volt az elmúlt időkben.
Amikor az ajtót kinyitottam és a reggeli hűvösben dideregve kimentem a buszból Biant keresve, talán olyan zavartan néztem ki, mint egy részeg, mert mikor a kávéval kezében felém sétáló férfit észrevettem, az összevont szemöldökkel méregetett. Leültem vele a busz lépcsőjére. A kardigánomat összehúztam magamon, Bian pedig felém nyújtotta az egyik kávét. Hálásan fogadtam el a poharat, majd ittam bele. Már az illatáról is tudtam, hogy erős, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Szinte végig marta a torkomat a keserűségével.

- Szokatlan az illatod. - szólalt meg végül Bian a kávéja mögül somolyogva, én pedig majdnem félrenyeltem a hirtelen ért "támadástól". Köhintettem egyet.

-Félre ne értsd! - mentegetőztem, de láttam rajta, hogy félreérti, ráadásul szánt szándékkal - Csak egy szobában alszok egy fiúval, akinek erős a parfüme és a szag ragadós egy dolog.

-Kathy. Idős vagyok, de nem hülye. - ingatta meg a fejét, majd elmosolyodott - Tudom, mikor ragadhat egy nőre így egy férfi illata.

-Bian! - a hangom hitetlen volt és kezdtem kínosan érezni magam - Ilyennek ismersz?

-Hát, figyelj, mikor én és Linda még fiatalok voltunk...

- Ne! Azt hiszem az már túl sok információ lenne, ha tovább hallanám ezt a történetet.

-Pedig lenne mit mesélni... - a szája sarkában bujkáló félmosolyról és a távolba révedő, ködös, emlékekkel teli tekintetéből nagyon is tudtam, hogy lenne mit mesélni. Megrázva a fejét folytatta - Nem azért mondtam, Kathy. A sportolók teljesen más életet élnek, felnőttebbek a koruknál. Sokszor kimarad nekik a felhőtlen kamaszkor. Tudom, mert egész életemben köztük mozogtam sofőrként. De ettől nem kell elfelejteni, hogy tizenhat-tizenhét éves gyerekek vagytok még, akik ismerkednek magukkal meg a világgal.

Visszagondoltam arra, mikor hajnalban kimásztam Ben mellől. Nem gabalyodtunk egymásba az éjszaka, ez nem egy romantikus film volt. A fejemet a mellkasának döntve aludtam el, mikor felébredtem, szinte ugyanabban a pozícióban, mint este. Nem karolt át a derekamnál, mindössze az állát az én fejemen pihentette, a keze pedig a ránk terített takarón nyugodott. Abszurdnak éreztem ezt. Peidig valójában semmi sem történt.

(***)

Az utolsó fecniig mindent sikerült összepakolnunk a boxokban és azok környékén, mi voltunk az első csapat, aki távozott Monzából. A szívemhez nőtt a pálya. Nem csak azért, ami itt történt, azt még fel se tudtam fogni és jobb is hogy nem ezen járt az agyam, hanem már Monacon. Monza volt az első pályám a Forma-3-ban, amin mehettem. Olyan volt ez, mint hogy a szívem fele a Bauers Gokart Klubba maradt, de mikor az első élményemről kérdeznek, csak a benzin szagú, hangos, plázaparkoló jutott eszembe. Hisz, minden ott kezdődött.

Az út Monzából Monacoba rövidebb volt, mint Münchenből, de így is húzós idő volt, mire odaértünk. A fogadásom elvesztettem azzal kapcsolatban, hogy pihenni fogok a szabad hetemben. A csodálatos, gazdag Monacoba érkezésünk második napján elkezdtem az ismeretlen, mediterrán utcákon róni a köröket a Google Maps segítségével és a tüdőmet is kifutottam. Monaco elnyűgöző volt. Még Monzából csak a pályát láttam, Monacoban a város volt maga a pálya. Gazdagság, rend, tisztaság. Németország nem volt elmaradott ország, de Monacot nagyrészt dollár és euromilliomosok lakták. Ez meg is látszott. A családoknak volt külön jachtja és több sportkocsija, az emberek boldogok voltak. Én, ha eddig azt gondoltam, hogy lebarnultam Monzában, akkor tévedtem. Lehelet barna színem lett, viszont semmi voltam Benhez képest, akit viszont, mint kiderült remekül fogott a nap, ha volt esélye rá. Németországban nem sokszor volt. Ebből látszott, hogy olasz felmenői voltak.