Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Harmadik fejezet - Becca

- Ez meg mi a jó fészkes fene volt? – vont kérdőre Sophie, amikor bementünk a konyhába és szó nélkül elkezdtem kávét készíteni magamnak.
Egy jó erős kávéra volt szükségem. Mondjuk abban nem voltam biztos, hogy bírnám. A szívem már így is majd kiugrott a helyéről. Pedig csak veszekedtünk. Még ennek sem tudhattam be a dolgot. Eddig sohasem borított el az adrenalin, ha valakivel veszekedtem. Iannel szemben mégis... Basszus, soha nem éreztem még ahhoz foghatót. Nem is dühöt éreztem, hanem valami teljesen másat. Valami tüzet. Olyat, amit Zack mellett sosem. És olyat, amit a legutóbbi történések miatt nem is akartam. Mégis bebújt a bőröm alá az a fiú és fogalmam sem volt, hogyan fogom onnan kiszedni. És abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki akartam – e.
- Fogalmam sincs, Sophie. – dörzsöltem meg a halántékomat és nekidőltem a konyhapultnak.
Megfájdult a fejem.
- Basszus, mondanám, hogy csak úgy szikrázott köztetek a levegő, de az nem írná le azt, amit láttam. Ez sokkal több volt ennél.
- Tudom. Éreztem. – vallottam be halkan.
Teljesen elmerültem a gondolataimban. Még arra is összerezzentem, hogy a kávéfőző egy kattanással jelezte, hogy kész az ébresztő italom. Úgy gondoltam, attól majd helyrerázódom.
- Akkor miért viselkedsz így vele?
- Mert egy seggfej.
- Nem is ismered. – érvelt, én pedig a szememet forgattam, mert tudtam, hogy igaza van.
A francba is azzal, hogy Sophienak mindig igaza volt. És hogy mindig belém látott. Én szerettem, ha belé láthattam, mert így ki tudtam belőle szedni az igazat, vagy az érzéseit. Főleg amikor Willel kezdtek összejönni. Fordítva már nem volt olyan érdekes.
- Igazad van. – belekortyoltam a kávémba.
Nem. Nem rázódtam tőle helyre. Egy kicsit sem. Talán csak még jobban összezavarodtam.
Leültem a konyhapulthoz egy székre, Sophie pedig velem szemben foglalt helyet.
- Soha nem láttalak még ilyennek. Pedig tényleg... Nem is ismered.
- Tudom. Mégis... Lehet egy embert egyszerre gyűlölni és kívánni? – kérdeztem a szemeibe nézve, ami ugyanolyan szürkén csillogott, mint a sajátom.
- Kívánod őt?
Nehéz volt bevallani, de igen. Igenis kívántam őt. Azt akartam, hogy magához húzzon, hogy fölém magasodjon. Hogy kényeztesse mindenemet. És még nem is ismertem. Hihetetlennek és teljesen eszeveszettnek tűnt a dolog. Zavarodottnak.
- Azt hiszem.

Sophieval nem beszéltünk többé a dologról. Ő sem tudott mit mondani és én sem. Talán még ő is összezavarodott. A kávé után a szobámba mentem és a kezembe vettem egy könyvet. Imádtam olvasni. Az olvasás számomra egy olyan hely volt, ahová elmenekülhettem a néha kusza gondolataimtól. Segített megnyugodni és elvenni egy időre a valóságérzetemet. És természetesen az időérzékemet is. Észre sem vettem és máris dél lett, Sophie pedig figyelmeztetett, hogy én vagyok a soros a főzésben. Csak vacsorát kellett főznöm, így még volt pár órácskám. De a kopogás miatt letettem a könyvet és újra előjöttek a gondolataim. Előző este majdnem magamhoz nyúltam Ian miatt. Mennyire hülyének éreztem magam. És elgondolkodtam azon is, amiket mondott. Igaza volt abban, hogy seggfejség volt tőlem, hogy nem mutatkoztam be. De biztos nem érdekelte volna, ha most megyek el utána. Inkább olvastam tovább. Vagyis próbáltam, de a betűk összemosódtak előttem és állandóan Ian felé vándoroltak a gondolataim. Felsóhajtottam, majd egy könyvjelzőt tettem az éppen olvasott oldalhoz és becsaptam a könyvet. Elvettem az éjjeli szekrényemről az iPodomat, majd a füllhallgatót a fülembe dugtam és maximumon hallgatni kezdtem a Linkin Parkot. Imádtam a Linkin Parkot. A kedvenc együttesem volt. Persze ott volt még mellette a Green Day, a Nickelback, az Imagine Dragons, akiket szerettem. És szívesen hallgattam a pop számokat is. De a finomabb rock számok beleitták magukat az agyamba és megnyugtatott. Csak feküdtem az ágyamon és ujjaimmal doboltam a ritmust a paplanomon. Két órán keresztül hallgattam a zenét, majd kitápászkodtam az ágyból, kimentem a konyhába és elkezdtem előszedni a nyersanyagokat a vacsorához. Tejszínes csirkés tésztát készültem főzni, így a húst megmostam, majd egy vágódeszkára tettem. A kezembe vettem a kést és belevágtam a húsba. Aztán hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon és úgy megijedtem, hogy felsikítottam, leejtettem a kést és nagy szerencsém volt, hogy odébb ugrottam, mert a kés majdnem beleállt a lábamba.
- Jézusom! – kiáltottam fel és a mellkasomra nyomtam a kezem.
Azt hittem, ezzel megnyugtathatom a halálra rémült szívemet, de amikor Ian vigyorgó és rettenet helyes arcára néztem, tudtam, hogy nem fog menni. Kivettem a fülhallgatót a fülemből és az asztalra dobtam az iPodomat, majd fújtatva néztem a mosolygós fiúra. Seggfej. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy halálra rémített és ez nagyon felkúrt. Mérgemben vágtam egyet a mellkasán, ami meg kell hagyni, olyan kemény volt, mint a kő, mégis finoman kidolgozott. Nagyon, de nagyon szerettem volna végig simítani rajta.
- Te teljesen megőrültél?! – ordítottam, majd még egy ütést mértem rá.
A seggfej meg tovább nevetett, ezúttal hangosan.
- Nem gondoltam, hogy valaki ennyire ijedős tud lenni.
- Hát pedig én az vagyok. – kiabáltam, majd beletúrtam a hajamba és nekitámaszkodtam a pultnak. Ki kellett fújnom magam. – Majdnem szívrohamot kaptam.
- Nagy kár lett volna érted. – mondta ezúttal komoly hangnemben, de még mindig mosolygott – Ígérem, többször nem csinálom.
- Hát azt jól tennéd.
Ian lehajolt, majd felvette a kést, viszont nem állt fel azonnal. Fogalmam sem volt, mit csinál, aztán lenéztem és megláttam, hogy Ian egészen csodálóan a pucér lábaimat nézi. De meg sem mozdult, csak nézett, aminek hatására felforrósodtak a lábaim. Szinte égetett.
- Ian. – szóltam rá, mire felemelte szép tekintetét és elmosolyodott.
- Gyönyörű lábaid vannak. – mondta halkan, a hangjában egy cseppnyi gúny sem volt, inkább csodálat.
Éreztem, hogy elvörösödöm, de elfordultam, hogy Ian ne lássa. Hallottam, hogy újra felnevetett, majd felállt.
- Csak nem elpirultál, kiscica? – kérdezte kéjes hangon.
- Nem. – tagadtam, de ő tovább nevetett.
- Láttam. Aranyos volt.
- Seggfej.
- Segíthetek valamit? – kérdezte ezúttal komolyan.
- Tudsz főzni? – pillantottam rá kérdőn annak ellenére, hogy az arcom még mindig égett.
- Szeletelni igen. – vállalta büszkén, mire halkan felnevettem.
Megmostam a kést, amit Ian visszaadott nekem, majd a kezébe nyomtam. Ezután próbáltam távolabb kerülni tőle, mert még mindig mindenem égett a tekintete alatt. Előszedtem mindent, ami a mártáshoz kell, majd vizet tettem egy fazékba, hogy megfőzhessem a tésztát. Aztán Ianre pillantottam, aki ahelyett, hogy felszeletelte volna a húst, csak nézett rá a kezében tartott késsel.
- Nem is tudsz szeletelni, ugye? – nevettem fel, mire felsóhajtott.
- Nem igazán. Csak segíteni akartam valahogy.
- Oké, mutasd.
Nem is tudtam, mit teszek, egyszerűen csak mellé álltam, megfogtam a kezét és segítettem neki levágni egy vékonyabb szeletet a húsból. Aztán még egyet és még egyet. Hirtelen viszont megállt a keze, oldalra fordult és rám nézett. Én pedig ő rá. Alig kaptam levegőt, a kezem pedig remegni kezdett az övén. Jobban megnéztem magamnak az arcát. Helyes volt. Markáns áll, kisfiús vonások, hosszú, hollófekete szempillák, amelyek szépen kiemelték az aranybarna szemeit. Csak akkor, élesebb fényben láttam, hogy a pupillái mellett mindkét szemében megbújt egy kis fekete pötty. De ez cseppet sem rontott a szemei szépségén. Az arcát csak egy napos borosta fedte, alig látszott. A fekete haja pedig a feje két oldalán rövidebb volt, a feje tetején pedig hosszabb és szexisen összeborzolt.
- Becca vagyok. – mondtam ki teljesen öntudatlanul.
Én hülye. Egy helyes fiú megfogja a kezem, úgy néz rám, mintha a világ közepe lennék és máris elfogy a levegőm, sőt elárulok neki olyan dolgokat, amiket nem akartam. Például a nevemet.
- Tudtam, hogy egy ilyen szép lánynak csak szép neve lehet. – suttogta, én pedig megremegtem, amikor finom lehelete elérte a homlokomat.
- Kö... Köszönöm. – dadogtam és újra lángolni kezdett az arcom.
Ian édesen elmosolyodott, ami meg kell hagyni, csodás volt. Elszakítottam a tekintetemet az övétől, majd a kezemet is elvettem. Még szerencse, mert a víz majdnem kifutott a fazékból. Próbáltam úgy tenni, mintha az előző kis jelenetünk miatt nem bizseregtem volna odalent.
Lehetséges ez egyáltalán? Hogy egy kézfogástól meg egy gyönyörű tekintettől a vágyam teljesen beburkoljon?
- Így már menni fog?
- Igen. – válaszolta halkan.
Szeletelte tovább a húst, aztán még segített összekeverni a dolgokat és megteríteni is. Seggfej volt, de segítőkész seggfej.
Később Sophie és Will is kijöttek a konyhába, majd leültünk, midenki szedett magának és vacsorázni kezdtünk. Amikor Sophie megkóstolta, olyan arcot vágott, mintha egy falat Mennyországot rakott volna a villájára.
- Isteni! Becca, te lassan jobban főzöl, mint én.
- Nem egyedül csináltam. – mosolyogtam, mire Will védekezően feltette a kezét, amikor Sophie gyanakvóan nézett rá.
- Ne nézz így rám, kicsim. Nem én voltam.
Akkor mindenki Ianre pillantott, aki úgy evett, mintha egy szót sem hallott volna abból, amiről beszéltünk. Bizonyára feltűnt neki a nagy csend, mert a villa megállt a szája előtt és kérdően pillantott ránk.
- Mi van?
- Te segítettél Beccának?
- Ja, miért?
- Csak kérdeztem. – mondta Sophie mosolyogva.
Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta a vacsorát, bevállaltam, hogy elmosogatok. Mondjuk nem tudtam, hogy fog menni, az asztaltól is alig bírtam felállni, annyira tele voltam. Sophie és Will megköszönték a vacsorát, majd elvonultak a szobájukba. Gondolom desszertért. Nehezen feltápászkodtam, majd leszedtem a tányérokat és az evőeszközöket. Ian pedig ahelyett, hogy szintén a szobájába ment volna, szintén elkezdte leszedegetni a tányérokat.
- Nem kell segítened. Egyedül is megy.
- Már ha befogadtatok, ez a legkevesebb.
Hm. Talán nem is akkora seggfej, mint amilyennek gondoltam. Ian egészen addig velem maradt és segített, amíg az utolsó evőeszközt is a helyére raktam. Ezután kiterítettem a törlőt, hogy száradjon meg.
- Kössz a segítséget. – pillantottam rá.
- Szívesen. – mondta faarccal.
- Öhm. Jóéjt, Ian.
- Jó éjt, Becca. – ezúttal mosolygott.
Miután a szobámban magamra zártam az ajtót, kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam enyhíteni a remegésemen, ami egyaránt gyorsította a szívemet és bizsergette a lábam közét. Egy párszor hozzám ért Ian a takarítás alatt. Ártatlan, szinte észrevehetetlen és véletlen érintések voltak. De mindegyik olyan bizsergést váltott ki belőlem, amit már régen nem éreztem. Zackel még az elején sem volt ilyen. Na jó, talán a leges legelején. Azt hittem, hogy szeretem és kívánom őt. De rájöttem, hogy igazán kívánni valakit az valami olyasmi lehet, amit Ian mellett éreztem. Pedig nem akartam. Ha egyszer... Ha csak egyetlen egyszer is lefeküdtem volna vele, azt vagy megbántam volna, vagy könnyített volna rajtam. De magamat ismerve inkább ez első. Ian nem volt az a fajta, aki egynél többször lefeküdt a lányokkal. Én viszont az a fajta voltam, aki nem akar egyéjszakás kalandot. Véleményem szerint, ha valaki igazán akarja a másikat, nem csak megdugja, aztán otthagyja. Nem igaz? De sajnálatos módon Ian ilyen volt. Ezt Adam is alátámasztotta. És nem akartam újra sérülni. Annál több méltóságom volt.
Talán.
Egy forró fürdő és hajmosás után pizsamát vettem fel, majd bebújtam az ágyamba a könyvemmel. Talán éjfél is elmúlott, mire befejeztem és az agyam egy ásítással jelezte, hogy ideje aludni. Lefeküdtem, viszont aludni megint nem tudtam. Újra és újra lejátszódott előttem, ahogy Ian kezét fogtam, szinte megint éreztem azt a kis áramütést, a melegséget, ami testéből áradt. Aztán elképzeltem, ahogy a keze kicsúszik az enyém alól és végigfut a karomon. Rám nézett, tekintete alatt szinte olvadoztam. Ujjai a derekamra siklottak és becsúsztak a pólóm alá, finoman cirógatták a bőrömet. Lehajolt hozzám, ajka a nyakamra siklott, harapdálni, nyalogatni kezdett, miközben a keze átvándorolt a hasamra, onnan pedig be a nadrágomba, a bugyimba és összerezzentem, amikor ujjaival megnyomta a szeméremajkamat, majd belém dugta két ujját és mozgatni kezdte. Lihegni kezdtem, éreztem, hogy ajka mosolyra húzódik a nyakamon.
- Térj magadhoz, Becca. – suttogta, s mint egy varázsütésre, kipattantak a szemeim, minden szertefoszlott.
Nagyon fasza! Kielégítettem magam egy képzelgés miatt a szomszéd szobában alvó fiúról. Felsóhajtottam, majd kimásztam az ágyból és a fürdőbe mentem, hogy megmossam a kezem. A tükörbe néztem és legszívesebben bele is vertem volna a fejem. Ez nem én voltam. Én soha nem elégítettem volna ki magam egy képzelgés, egy fiú miatt. Két napja volt, hogy megismertem őt, de kezdtem nem ismerni sajá magamra. És féltem, hogy ez csak a kezdet volt.
Visszabújtam az ágyamba, viszont csak forgolódtam. Észre sem vettem és elmúlt egy éjszaka. Álmatlanul. Amikor az ablakomon bevilágítottak a nap első sugarai, fújtatva és frusztráltan kimásztam az ágyból, majd a konyhába mentem a könyvemmel és főztem egy kávét. Ezután a teraszra mentem és az egyik puha, krémszínű kinti karosszékben elhelyezkedtem, a kis asztalkára tettem a kávét, majd a kezembe vettem a könyvet, ami az előző második része volt. J. A. Redmerski írta. Imádtam az írónőt. És ez volt tőle a kedvenc könyvem. A soha határa. Véletlen egybeesések, szerelem és a végére egy nagy csoda.
- Hétvége van, még házit sem kaptunk és te tanulsz?
Összerezzentem Ian álmos hangjára, aki leült velem szemben és szintén kávét kortyolgatott. Csak egy rövidnadrág és egy fehér, kicsit gyűrött póló volt rajta. A haja összeborzolva, a szemei alatti karikák azt mutatták, hogy ő sem aludt sokat az éjjel.
- Nem tanulok. Olvasok. – pillantottam rá, ő pedig fürkészni kezdte az arcomat.
- Nem sokat aludtál, ugye? – kíváncsiskodott.
- Lényegében semmit. De ahogy elnézem, te sem.
- Egy keveset sikerült. Néha inszomniás vagyok. – vonta meg a vállát.
- Én is.
Egy pár másodpercig csendben volt, én pedig próbáltam tovább olvasni. Aztán Ian újra megszólalt.
- Mit olvasol?
- Könyvet. – válaszoltam frusztráltan, mire felnevetett.
- Azt gondoltam. De miről szól? És minek olvasod egyáltalán?
- Miért ne olvasnám?
- A könyvekben mesék vannak. Az ilyen szerelmes vagy erotikus történetek csak mesék. A való életben nincsenek ilyen dolgok. A való életben ha valaki beteg, akkor beteg. Ha valaki meghal, nem biztos, hogy visszahozzák. A szerelem nem olyan érzés, ahogy a könyvekben leírják.
- Honnan tudod, ha még nem is voltál szerelmes? Honnan tudod, hogyan fog rád hatni, ha egyszer az leszel? És ha valaki a való életben súlyos beteg, meg lehet menteni. Ha valaki meghal, meg van rá az esély, hogy visszahozzák. Csodák vannak a való életben is. Szerintem minden ember megérdemel az életben egy olyan csodát, ami talán egész életében elkíséri. Ami boldoggá teszi. Amiről azt hiszi, soha nem történhetne meg vele.
Ian arca komoly lett, mintha elgondolkodott volna azon, amit mondtam. Belekortyolt a kávéjába, majd újra rám pillantott. Szóra nyitotta a száját, de úgy tűnt, akármit is akart mondani, félt tőle.
- Szerinted... Szerinted minden ember megérdemli? A rosszak is?
- Igen, a rosszak is.
- Én is? – kérdezte halkan.
Akkor jöttem rá. Ian nem egy seggfej, csak annak akar tűnni. Ő rossz embernek hitte magát, mert úgy viselkedett, mintha rossz lenne. Pedig valójában talán csak sérült volt.
- Igen. Te is. – mosolyogtam rá, amit halványan viszonzot – Te Ian.
- Hm?
- Miért vagy seggfej, ha nem is vagy az?
- Ezt hogy érted?
- Rossz embernek mutatod magad. Pedig nem is vagy az.
- Tegnap és tegnapelőtt még le seggfejeztél. Ma meg már azt mondod, nem is vagyok rossz ember. Csak azért, mert egyszer szépen szóltam hozzád! – csattant fel, én pedig megszeppentem, őszintén szólva – Nem vagyok jó ember, Becca. Még akkor sem, ha te ezt akarod hinni.
Ezzel felállt és beviharzott a házba. Részben igaza volt. Azt hittem, hogy egy szemét, mert úgy viselkedett. Aztán nem volt szemét, mert szépen viselkedett. Biztosan valami nagyon nagy dolgot titkolhatott, de nem akartam ezzel szekálni. Valójában azt sem tudom, miért voltam egyáltalán kíváncsi rá.
Gondolataimból Sophie zökkentett ki, aki kijött a teraszra és oda ült le, ahol nemrég Ian ült.
- Minden rendben?
- Persze.
- Van valami oka a búsult arckifejezésednek ahhoz, hogy Ian az előbb majd kiütötte a kávét a kezemből?
- Talán. Nem tudom, Sophie. Egyszer szemétkedik, aztán meg kedves. Rájöttem, hogy nem is rossz ember, csak annak akar tűnni és ezt közöltem is vele, mire kiakadt és megint szemét lett.
- Elég bonyolult embernek tűnik, nem? Viszont te... Te törődsz vele.
- Én aztán nem. – tagadtam, viszont újra feleslegesen.
Hisz mint már említettem, Sophienak nem tudtam hazudni. Olyan volt a kettőnk kapcsolata, mintha egy láthatatlan kapocs lenne köztünk. Mindig tudtuk, ha a másik hazudik.
- Na jó. – adtam meg magam sóhajtva – Talán egy kicsit.
- Azt hittem, Zack után nem akarsz kapcsolatot.
- Mert szerinted Iannel tudnák kapcsolatot teremteni? Minden este más lánnyal fekszik le.
- Hát. Tudtommal, mióta ismer téged, senkivel nem feküdt le. – mosolygott Sophie, majd felállt és bement, ott hagyva engem a gondolataimmal.
Én mindig ugyanezt csináltam vele. Mondtam neki valami okosat, aztán ott hagytam, hadd gondolkodjon rajta. Fordítva ez sem volt valami kellemes.
Ian egész nap nem beszélt velem. Én pedig nem kerestem őt. Próbáltam rámutatni, hogy milyen is ő valójában. Ha pedig ezt nem akarta, vagy nem tudta elfogadni, az már az ő baja. Nem az én hibám volt, hogy nem tudta elfogadni, hogy ő valójában nem is rossz ember. És hogy csak színleli a szemétkedést. Egész nap a szobámban gubbasztottam és mindenféleképpen próbáltam kiverni a fejemből Iant. És az alvás.  Az persze megint nem ment. Elgondolkodtam, hogy annyi kevéske alvás elég lesz – e, amennyit aludni tudtam egész hétvégén.
Hétfőn reggel karikákkal a szemem alatt és leírhatatlan fáradtsággal keltem, amikor megszólalt az ébresztőm. Nehezen, csoszogva kimásztam a fürdőbe, majd lezuhanyoztam, megmostam a fogam és az arcom. Nem sminkeltem. Sosem sminkeltem. Felvettem egy fekete csőnadrágot, hozzá egy fehér kicsit mélyebb dekoltázsú fehér rövidujjút. Felhúztam a magassarkú bakancsomat. Imádtam a cipőmet, lényegében egész gyűjteményem volt belőlük, de ez volt a kedvencem. Nem volt túl magas a sarka, csak pont kényelmes. A bokám felé húzódott a szára, amelyen ezüstszínű láncok lógtak. Egyszerűen imádtam. Felkaptam a bőrdzsekimet a kezembe, a táskámat a hátamra, majd lementem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Még volt egy órám az első órámig. Abba pont belefért, hogy kávézzak és elsétáljak a fősulira. Kivettem egy bögrét, majd bekapcsoltam a kávéfőzőt. Nekidőltem a pultnak és elgondolkodtam, vajon mennyi kávét kell meginnom ahhoz, hogy felébredjek. Megdörzsöltem a szemem, majd beletúrtam a hosszú hajamba és megpróbáltam magamhoz térni. Aztán lépéseket hallottam és amikor megfordultam, Iant láttam. Szintén karikák voltak a szeme alatt, szinte ugyanúgy öltözött, mint én. Csak persze nem magas sarkú volt a bakancsa és nem voltak rajta láncok. Csak épp hogy rám pillantott, aztán el is fordította a tekintetét. Mégis ettől az egy pillantástól félreütött a szívem. Ian mellém lépett, szintén kivett magának egy bögrét. A közelsége újra kisebb remegést hozott rám. Alig volt érezhető. Inkább olyan volt, mintha a belső szerveim remegtek volna.
- Elvigyelek suliba? Will említette, hogy nekik csak később lesz órájuk.
- Nem kell. Elsétálok. – válaszoltam közömbösen.
- Ugyan már. Tudom, hogy a tegnapi... Figyelj, ha azt akarod, nem szólok hozzád egész úton, de nem akarom, hogy sétálj. Úgy tűnik, esni fog.
Kinéztem az ablakon és be kellett látnom, hogy igaza van. Borús felhők gyülekeztek odakint. Megadóan felsóhajtottam, majd leöntöttem mindkettőnk kávéját.
- Jól van.
Miután szótlanul megittuk a kávét, kimentünk a ház elé és beszálltunk Ian Escalade – jába. Ian beindította a motort, majd kitolatott az útra, aztán elindult a suli felé. Ian tényleg egész úton nem szólt hozzám és ez kényelmetlen volt. Kellemetlen volt a nagy csend, csak valami Bon Jovi számot hallgattunk halkan a rádióban. Az út körülbelül tíz percig tartott autóval, de nekem tíz órának tűnt. Miután Ian leparkolt a suli előtt, ki akartam szállni, de hirtelen megéreztem erős és meleg kezét a csuklómon.
- Becca, várj. – kérlelt, én pedig értetlenül néztem vissza rá.
- Azt hittem, nem fogsz hozzám szólni.
- Már nem utazunk. – mosolyodott el halványan, majd lehajtotta a fejét.
Mintha bántotta volna valami, sőt, mintha szégyenkezett volna.
- Mit akarsz?
- Én... Én sajnálom a tegnapit. Hogy úgy ott hagytalak, miután hülyeségeket vágtam a fejedhez. Én csak... Nem értettem, miért mondod ezeket. Aztán rájöttem, hogy te vagy az első ember, aki mást is meglátott bennem a dugáson kívül. És nem akartam ezt elfogadni, mert nem érzem magam jó embernek.
- Pedig az vagy. – mondtam komolyan – Igazad van abban, hogy nem ismerlek még, de én ezt látom benned. Amit tegnap elmondtam.
- Köszönöm. És tényleg sajnálom.