Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Első fejezet - Becca

Végre New Yorkba értünk. A pár órás autóút fárasztóbb és kényelmetlenebb volt, mint hittem. De alapjában véve nem is szóltunk egymáshoz egész úton. Hála Istennek. Minden egyes szó csak még kényelmetlenebbé tette volna.
Zack megállt a ház előtt és kérdőn nézett rám.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte halkan, hangjából érződött a remény, hogy talán meggondolom magam.
Pedig eszem ágában sem volt ezt tenni.
- Igen. Ezt akarom. – mondtam magabiztosan, majd kiszálltam az autóból és a hátsó ülésről kiszedtem a csomagjaimat.
Hallottam az ajtó csapódását, amikor Zack is kiszállt, majd megkerülte az autót és megállt előttem. Tudtam, hogy megbántottam, de ő sokkal jobban megbántott engem. Hónapokig tartott, amíg rászedtem, hogy jöjjön velem New Yorkba a művészetire. Zack nagyon ügyesen festett, fel is vették. Aztán nyáron rajtakaptam őt egy másik lánnyal. Bevallotta, hogy csak miattam akart a művészetire menni, de meggondolta magát. Persze bocsánatot kért és azt mondta, az a lány nem jelentett neki semmit, meg hogy csak egyetlen alkalom volt. A szokásos „megcsaltalak, de nem akartam” duma. Megkért, hogy én se menjek a művészetire és próbáljuk meg rendbehozni a kapcsolatunkat. Őszintén szólva el is gondolkodtam rajta. Tudtam, hogy szeret én én is szerettem őt. De az egész kapcsolatunk tele volt veszekedésekkel. Néha nem bírtam mellette. Valahogy mindig jóvá tette, amit tett, de az a megcsalás... Ezt már nem tudtam megbocsátani. Hogy őszinte legyek, nem éreztem, hogy összetört volna a szívem. És fogalmam sincs, miért. Talán nem is szerettem annyira, mint képzeltem.
Szóval... Zack megállt előttem, lenézett rám az átható barna szemeivel és az arcomra csúsztatta a kezét. Idegennek éreztem őt. Amióta láttam, hogy érintette azt a másik lányt, nem akartam, hogy hozzám érjen. Finoman eltoltam magamtól a kezét, mire felsóhajtott és lesütötte a szemeit. Tudta, hogy vége. És én is tudtam.
- Becca. Miért nem engeded, hogy jóvá tegyem? – kérdezte őszinte megbánással.
- Nem akarom, hogy jóvá tedd, oké? Sokat bántottál engem, Zack. És én mindent elnéztem neked. De ezt már nem. Ezt már nem tudom.- ráztam hevesen a fejem és tudtam, minél hamarabb el kell tűnnöm onnan, mert a keserű megbántottság fura íze kezdett gyülekezni a számban és tudtam, hogy ennek sírás lesz a vége.
- Azért néha... Néha felhívhatlak? Csak hogy halljam a hangod.
- Nem tudom, hogy ez... – kezdtem bele, de elhallgattam, amint megfogta a kezem.
- Ígérem, semmi több. Csak néha. Csak hogy tudjam, minden rendben van veled.
- Jól van. Néha. – adtam meg magam, bár tudtam, úgy sem fogom neki felvenni soha. Vagy talán nem is fog hívni.
- Oké. – mondta halkan, majd elengedte a kezem.
A kezembe vettem a két bőröndömet és úgy indultam el az új ideiglenes otthonom felé, hogy vissza sem néztem.
- Becca! – kiáltott utánam Zack.
- Igen? – kérdeztem, de nem fordultam meg.
- Szeretlek.
Könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam magam elgyengülni. Zackel tényleg sok mindent átéltünk. De tudtam, ha megbocsátok neki, azzal semmit nem oldok meg. Mert újra jöttek volna a veszekedések és talán újra meg is csalt volna.Ennek sehogysem volt szép jövője.
Így hát miután Zack elhajtott, ott álltam a döntésem előtt. És csak remélni tudtam, hogy jól döntöttem. Még a nyáron Sophie és Will eljöttek New Yorkba, hogy berendezzék a házat. Aztán felhívtam Sophiet, hogy Zack megcsalt és azonnal felajánlotta, hogy lakjak velük. Nem akartam őket zavarni. Így is elég sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy összetartoznak.
Sophie az ikertestvérem volt, Will pedig Zack ikertestvére. Évek óta kerülgették egymást, mint macska a kását. Aztán valamilyen csoda folytán egymásra találtak. Leírhatatlanul boldog voltam miattuk és örültem, hogy ők ketten együtt vannak. Will úgy vigyázott Sophiera, mint a szeme fényére és feltétel nélkül szerették egymást. És ez boldoggá tett. Az ikertestvéremen kívül volt még három bátyám. A legidősebb, Mark, aki egy szállodaláncot vezetett, a középső, Chase, akinek jól menő bárjai voltak, valamint a legfiatalabb, Jesse, aki apa egyik leányvállalatát irányította. Jah. Apáé és a fiúké volt fél New York. Pár hónapja viszont Wisconsinba költöztünk, ahol azelőtt csak a nyarakat töltöttük. Ez mind egy tragédia miatt. Az édesanyánkat pár hónapja megölték. És úgy döntöttünk, jobb ha egy ideig nem tartózkodunk New Yorkban. Így a végzős évünket Wisconsinban töltöttük, aztán apa és a fiúk visszatértek New Yorkba, hogy folytassák a munkájukat, Sophie és Will pedig a tó melletti kisházban töltötték a nyarat, amit Will újjáépített a testvéremnek. Augusztus elején viszont már beköltöztek New Yorkba, hogy kedvük szerint berendezhessék a házat. Én Zackel voltam egész addig, amíg meg nem történt az a dolog. Aztán otthon ültem pár napig egyedül, amíg megpróbáltam fel fogni, mi is történt.
Most pedig... Ott álltam életem döntése előtt és csak remélni tudtam, hogy jól döntöttem. Bekopogtam a fehér faajtón, pár másodperc múlva pedig Sophie köntösben nyitott ajtót.
- Ó, végre itt vagy! – ugrott a nyakamba örvendezve – Gyere be, Will majd segít a csomagjaiddal.
- Beviszem én. – mosolyogtam rá, majd felkaptam a csomagjaimat és beléptem a házba.
Meg kell hagyni, Willnek igazán volt ízlése. A ház valami csodálatos volt. A konyhát és a nappalit csak egy konyhapultnak épített fal választotta el. A konyha modern volt, de a nappali kényelmesebb, élénk színű és a hatalmas ablakokon annyi fény áradt be, mintha a szabadban lettem volna.
- Ez gyönyörű.- suttogtam magam elé, miközben mindent alaposan szemügyre vettem.
- Ugye? Otthonos, kényelmes és egyben modern.
- Hát. Willre ezen a téren nem panaszkodhatsz. – nevettem fel, mire a testvérem is ezt tette.
- Az biztos.
Abban a pillanatban kinyílott az egyi ajtó és Will egy szál nadrágban, borzos hajjal lépett ki rajta. Akkor értettem meg, miért volt Sophien délután kettőkor köntös.
- Már fel is szenteltétek, mi? – vigyorogtam rá.
- Minden egyes zugot. – fújt ki egy nagy adag levegőt.
Will valahogy megpróbálta megigazítani a haját – ami persze nem sikerült -  és nagy mosollyal az arcán ölelt magához.
- Becca. Örülök, hogy ideértél. – mondta őszinte örömmel, majd lassan elengedett.
- Biztos, hogy nem fogok zavarni? Ketten akartatok itt élni.
- Mi a fenéről beszélsz? Úgy volt, hogy négyen fogunk itt lakni. Nagyon sajnálom, hogy a bátyám nem tudta a farkát a gatyájában tartani. Te nem ezt érdemled, Becca.
- Hát ezek szerint mégis. – hajtottam le a fejem.
- Ne beszélj marhaságokat. – ölelt magához Sophie – Te nem ezt érdemled, Becca. Soha nem ártottál sem neki, sem senkinek.
- Talán nem voltam elég jó. – vontam meg a vállam.
- Nem te voltál az, aki nem volt elég jó. Ő volt az, aki nem látta, mennyire vagy az.
Felsóhajtottam és megsimogattam Sophie hátát.
- Oké, akkor nekem ideje lenne kipakolnom. Holnap korán be kell mennem, mert még nem hallgattak meg.
Azzal be is mentem a szobámba és pakolni kezdtem. Viszont nem jutottam sokra. Pakolás közben a kezembe került egy kép anyuról. Anyu mindig tudott segíteni, ha egy szakítást vagy csalódást kellett átvészelnünk. És bár tudtam, hogy a családom és Will mellettem állnak, ő rá volt a legnagyobb szükségem. Az ő szavaira, az ő nyugtatására volt szükségem. És fájt, hogy nem ölelt át, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Könnyek szöktek a szemembe és ki is csordultak. Fájdalom lett úrrá rajtam, hiányzott anya. Nagyon hiányzott. Lefeküdtem az ágyamra – ami mellesleg finom, puha volt – és zokogtam. Úgy zokogtam, ahogy legutóbb anya temetésén tettem.
Addig hiányoltam a jelenlétét, mígnem álomba zokogtam magam.

Valaki hangosan kopogtatott az ajtómon. Kinyitottam a szemeimet, melyek olyan nehezek voltak, mint az ólom és egy picit fájtak is. Ránéztem az órára, de kellett párat pislognom, mire kitisztult a látásom. Este hét óra! Bazdki, rendesen elaludtam. Megint kopogtak, én pedig kimásztam az ágyamból és az ajtóhoz baktattam. A szélesen mosolygó ikremet találtam az ajtóm túloldalán, akinek a mosolya azonnal lelohadt, amint meglátott. Elég szarul nézhettem ki, ha ennyire megijedt tőlem. Beletúrtam a hajamba és felsóhajtottam.
- Kész a vacsora.
- Mindjárt megyek, oké?
- Becca. Minden...
- Igen, minden rendben. – hazudtam, de tudtam, hogy Sophie belém lát.
- Nem, nincs rendben semmi. – ellenkezett, majd megfogta a kezem, bevitt a fürdőbe és bevizezett egy kendőt.
Jellemző volt rá, hogy anyáskodott. Felemelte a nedves kendőt és lehűtötte a szemem környékét, majd elkezdte kifésülni a hosszú, barna hajamat.
- Tudom, hogy nagyon fáj, Becca. És tudom, hogy átverve érzed magad, de Zack nem érdemli meg, hogy rongyosra sírd magad miatta. Te sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz.
- Hamarabb kellett volna hagynom őt a fenébe. Annyira hülye voltam.
- Nem voltál hülye, csak Zack jól titkolta önmagát. – hallottam meg Will hangját.
A hang felé fordulva megláttam, hogy Will a fürdőszobám ajtajának támaszkodva figyel minket, a mellkasán összefont karokkal. Will mindig jó barátom volt és bár Zackel ikrek voltak, tudtam, hogy az én oldalamon állt. Én is így voltam a testvéreimmel, ha a másik hülyeséget csinált, akkor sem álltattuk azzal, hogy amit tett, az jó. A testvériség nem arról szól, hogy mindig egymás mellett állunk, hanem hogy meg merjük mondani a másiknak, ha bolondságot csinál. Vagy egyáltalán nem is engedjük, hogy bolondságot csináljon.
- Sajnálom, Will. Mindennek lehordtam őt, pedig a testvéred. – néztem rá megbánó arccal, mire elvigyorodott.
- Ugyan, Becca. Tudom, hogy a tesóm sokszor volt seggfej veled. Csak nem tudtam, hogy ezt is meg tudná tenni. Én sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni tőle.
Will olyan volt, mind a negyedik bátyám. Kölyök korom óta barátok voltunk. De ha megbántotta volna Sophiet, kivágtam volna a farkát. És ezt tudta is.
Sophie kifésülte a hajam, majd rám mosolygott a tükörben. Mintha a hasonmásom lett volna.
- Na gyere, vacsorázzunk. – nyújtotta felém a kezét Will mosolyogva – Én főztem.
Ezen felnevettem.
- Te nem is tudsz főzni.
- Ó, dehogynem. – vigyorgott Sophie – Sok mindent megtanult a nyáron. Például azt, hogy nem mindig én fogok főzni, a gyorskaja pedig rosszat tesz az embernek. Így hát úgy döntöttem, vagy megtanul főzni, vagy éhen hal.
Felnevettem, majd követtem őket a konyhába. Isteni illat csapta meg az érzékszerveimet és amikor megkóstoltam Will spagettijét… Basszus, valami isteni volt.
- Bazdki. Az emberek nem hazudnak, amikor azt mondják, hogy a fiúknak jobb érzékük van a főzéshez.
- Ugye?
- Kössz, lányok. Ez igazán hízelgő, de attól még ti mosogattok. – mutatott ránk Will nevetve.
Miután jóllaktunk, Sophieval elmosogattunk, majd bementem a szobámba. Lezuhanyoztam és kimostam a hajam. Aztán ágyba bújtam. Fura érzés kerülgetett, miközben arra gondoltam, hogy ha másnap felvesznek az egyetemre, elkezdődik egy új élet. És valamiért úgy éreztem, nem fogok unatkozni. Úgy éreztem, valami más lesz. Valami nagyon, nagyon más.