Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Második fejezet - Becca

Az a srác a suliban, akivel énekeltem. Basszus, életemben nem éreztem még olyan vágyat, mint iránta. Nem értettem, mi fogott meg benne, hisz seggfej volt és annyi egója volt, mint hat embernek együtt. Azt hitte, övé a világ és hogy bármelyik lány leveszi a bugyiját attól a mosolytól. De basszus. Attól a mosolytól én is levettem volna a bugyimat. Úgy nézett ki, mint egy... Nem is tudom mihez hasonlítani. Olyan rosszfiús, magabiztos kinézete volt. Látszott rajta, hogy ad a kinézetére és hogy erős. Az arca helyes volt, helyesebb, mint amit eddig láttam. De a szemei. Mintha a lelkembe fúródtak volna. Aranybarnán csillogtak és esküszöm, éreztem, ahogy belém látott. Az órán elpirultam, amikor tanulmányozni kezdte az arcomat. Amikor az ajkamra siklottak a szép szemei, én is szemügyre vettem az ő ajkait. Igazán csókolnivaló volt. Talán...
Nem. Nem gondolhattam erre. Zackel rendesen megégettem magam és nem tudtam volna megbízni másban. A családomon és Willen kívül senkiben.
Will három meghívóval jött haza a suliból valami medencés buliba. Semmi kedvem nem volt elmenni, de Sophie drámai beszéde után már nem mertem vele ellenkezni. Kettőnk közül én voltam a vadabb, viszont a „Vonszold be a segged a szobádba, vegyél fel egy kurva bikinit és húzzunk a buliba” szövege után inkább tényleg bevonszoltam a seggem a szobámba, elővettem egy piros – fekete bikinit, majd felkaptam. Arra pedig felvettem egy fekete pánt nélküli nyári ruhát. Willék már kint álltak a kocsi mellett, így gyorsan bezártam az ajtót és leszaladtam a lépcsőn hozzájuk. Beszálltunk az autóba, majd elindultunk a buli helyszíne felé. A sulitól körülbelül két utcányira volt egy srác házában. Baszott nagy ház volt az egyszer szent. A házban olyan hangosan szólt a zene, hogy az utca végére is hallani lehetett, az emberek lassan gyülekeztek. Még parkolóhelyet is elég nehéz volt találni. Amint beléptünk a házba, valami néger srác azonnal letámadott és mindannyiunk kezébe nyomott egy sört.
- Legyetek üdvözölve Kókusznál. – vigyorgott, mire mi is felnevettünk.
- Kókusz? Ez a rendes neved? – nézett rá Sophie hitetlenül.
- Dehogy. – legyintett – Hosszú történet. Érezzétek otthon magatokat.
Azzal el is táncolt onnan. A hátsó kertbe mentünk, ahová egy nagyon, de nagyon hosszú folyosó vezetett. A szobákból, amelyek mellett elmentünk, kihallatszott, hogy valakinek már beindult a buli. Vagyis valakiknek. A medencéhez érve Will táncolni ment Sophieval. Engem is hívtak, viszont így is beköltöztem hozzájuk, nem akartam még a táncukba is belevágni. Leültem a medence szélére, lerúgtam a cipőmet és belemártottam a lábam a hűs vízbe. Néztem a táncoló embereket, a bulizókat. Nekem viszont semmi kedvem nem volt bulizni. Hirtelen valaki leült mellém és úgyszintén beledugta a lábát a vízbe. A néger srác volt, aki Kókusznak hívta magát. Elég helyes volt és kicsit vicces volt a nagy, mikrofonhaja.
- Új vagy itt? – kérdezte.
- Itt minden elsős új nem?
- Ja, de téged nem láttalak a héten. Csak tegnap.
- Ja, igen. Később felvételiztem, így később is kezdtem. Egyébként tetszik a hely. És a buli is jó.
- Kössz. Egyébként Adam vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amibe belecsúsztattam az enyémet, majd finoman magához emelte és megcsókolta.
- Én meg Becca. És mondd, mi a fenének hívnak téged Kókusznak? – kérdeztem, mire felnevetett, majd belekortyolt a sörébe, mielőtt megszólalt.
- Hát ez valójában nem is annyira hosszú történet. A gimiből egyszer elmentünk egy trópusi kirándulásra. Fogadtunk, hogy nem tudok leszedni egy kókuszt a legmagasabb fáról. Hát megpróbáltam. Leestem, de velem esett pár kókuszdió is. Mind a fejemre. Pár óráig ki voltam ütve. És ez rám ragadt.
- Ó, értem.
Valami azt súgta, fel kell néznem. Mintha valami húzta volna az erkély felé a tekintetemet. Engedtem a kísértésnek és felnéztem, de akkor megláttam a... Jézus Mária. Ian, az a fiú a suliból épp akkor jött ki az ajtón. Fel volt öltözve, de így is el tudtam képzelni, ahogy az izmai szinte táncolnak a szürke trikója alatt. Először szétnézett a táncolók között, aztán a tekintete rám siklott. És el sem engedett. A barna szemei belefúródtak az enyémekbe, bennem pedig megállt a levegő. Esküszöm, elszorult a mellkasom attól, ahogy végigpásztázta az arcomat, a felső testemet, majd a csípőmet és a lábaimat.
- Hé, minden rendben? – bökött meg a könyökével Adam, ezzel kizökkentve a csodálkozásomból.
Rá pillantottam Adamre, aki szélesen mosolygott, a tekintetéből ítélve nagyon is tudta, miért nem figyelek oda.
- Én a helyedben nem tenném.
- Mit?
- Látom, hogy néztél rá. Ian a legjobb haverom, de egy baszott nagy seggfej. Hidd el, eddig sohasem próbáltam megmenteni tőle a lányokat. De te más vagy.
- Ja, ezt már ma hallottam egyszer. Tőle. – pillantottam Ianre, de azonnal le is vettem róla a szemem.
- Nem rossz ő. Csak szereti a rosszaságokat.
- Nem kell szépnek bemutatnod. Még csak nem is ismerem. És nem is akarom.
Azzal fel is álltam és otthagytam Adamet a francba. Ilyenek a haverok, ezt értem. Védik a másikat. De nekem nem volt szükségem rá. Nem akartam, hogy valaki szépeket mondjon a haverjáról, mert senkire nem volt szükségem. Csak egy kis egyedüllétre. Vissza bementem a házba, majd szétnéztem, hol tudnák egy kicsit egyedül lenni. Találtam egy hatalmas üveg ajtót, ami egy erkélyre vezetett. Szerencsére senki nem volt ott, így kinyitottam az ajtót és kiléptem az erkélyre. A korláthoz lépkedtem és megáltam előtte. Rátámaszkodtam a korlátra és néztem a felszabadultan táncoló embereket. Azt kívántam, bár bennem is lenne annyi életerő, hogy ilyen felszabadultan élvezhessem az estét.
- Milyen már az, hogy másoknak elmondod a neved, nekem meg nem? – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.
Ijedtemben leejtettem a sörömet, az üveg ezer darabra tört a csempén. Megfordultam és meghőköltem, mert az a fiú olyan közel állt hozzám, hogy magamba szívhattam finom, férfias illatát.
- Kutattál utánam?
- Valójában nem. Ha meg akarom tudni valaki nevét, akkor ő magától kérdem meg. Nem másoktól.
- Tőlem aztán nem fogod megtudni. Seggfejeknek nem árulom el.
- Hogy van képed bírálni engem, amikor még nem is ismersz? – csattant fel.
- Nem is akarlak ismerni. A magadfajták mind egyformák.
- A magamfajták? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Ja. Idézném a barátodat. „Nem szoktam minden lányt megmenteni tőle”. Vagyis ebből le lehet vonni, milyen vagy.
- Na, mesélj. – vigyorgott önelégülten, majd lassan lépkedni kezdett felém.
Már túl közel volt. Egyre erősebben éreztem az illatát és ez megszédített.
- Önelégült vagy, egy szoknyapecér, seggfej és megbízhatatlan.
Hirtelen olyan közel került hozzám, hogy az arca egy vonalba került az enyémmel, szinte egy hajszál választotta el tőle, a felső teste pedig szinte súrolta az enyémet. Gyönyörű szemei voltak, amelyek az én tekintetemet pásztázták. A fények táncoltak benne, de láttam az igazi színét is. Sötétbarna volt, mégis csillogott. De nem a fények miatt. Ez a csillogás belülről eredt.
- Nem vagyok megbízhatatlan. Elmondhatsz, aminek csak akarsz, mindenki mondhat rám bármit. De megbízhatatlannak még sosem neveztek. – szűrte a fogai között.
Valamiért úgy éreztem, igazat mond, de nem tudtam megbízni benne. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam. Vagyis talán legbelül bíztam benne, egyszerűen csak nem mertem magamnak bevallani.
- Mondtam, hogy önelégült vagy. – vágtam oda neki kissé pofátlanul.
- Tudod, kiscicám. Ha valaki be tudja vallani magáról, hogy milyen rossz tulajdonságai vannak, nyugodtan bevallhatják a jókat is.
Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Teljesen igaza volt. Nem egoista dolgok voltak, amit magáról mondott. Ha valaki képes felvállalni, milyen rossz tulajdonságai vannak, nem egoista dolog, ha bevalljuk a jókat is.
Gondolataimból viszont valami kizökentett. Ian még mindig olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a meleg leheletét a homlokomon, a finom, férfias illata átjárta az érzékzerveimet, a szívem pedig furán össze – vissza kezdett verni. Nem akartam ilyet érezni senki iránt. Mégsem tudtam irányítani a dolgokat, melyek egyszer kavarogtak a fejemben és a lelkemben. Észre sem vettem, hogy miközben az engem bámuló szemeibe néztem, felemelte a kezét és ujjaival végigfutott a vállamon, a karom belsején, majd a kézfejemen. És hiába próbáltam nem azt tenni, akkor is remegtem mindenhol, ahol hozzám ért. El kellett tűnnöm onnan. Ki kellett szabadulnom az érintése és a tekintete alól. Erőt vettem magamon, majd átbujtam a karja alatt és egy szó nélkül indultam el az erkély ajtaja felé. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor meghallottam, hogy gúnyosan felnevetett mögöttem. Sarkon fordultam és belenéztem a vigyorgó arcába.
- Most mi a fene bajod van?! – csattantam fel.
- Tudtad, hogy egy nyitott könyv vagy, kiscicám?
- Miről beszélsz?
- Mindent le lehet olvasni a csalódott arcodról és a heves kis nyelvedből. Nem vagy te egy szemét lány, csak valaki belegázolt a kicsike lelkedbe és most képtelen vagy bárkiben is megbízni vagy meglátni benne a jót.
Szóra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Kezdtem azt hinni, hogy bár ez a fiú egy seggfej, talán remek emberismerő és nem is megbízhatatlan. Vagy talán tényleg csak egy nyitott könyv voltam.
Újra sarkon fordultam és ezúttal sikerült átlépnem az ajtón. Lerohantam a lépcsőn, ahol szinte minden lépcsőfokon ült egy ókádni vagy sexelni készülő ember. Aztán a földszinten átverekedtem magam a táncoló, piáló vagy beszélgető fiatalokon. Amint kiléptem a bejárati ajtón,  magamba szívtam a friss levegőt és próbáltam kiverni a fejemből Ian illatát és az igéző szemeit. Kínosan nevetve megráztam a fejem. Nem hagyhattam, hogy az a seggfej beleigya magát a porcikáimba. Elindultam a házunk felé, Sophienak pedig írtam egy üzenetet, hogy hazamegyek. Nem akartam, hogy miattam ők is haza menjenek. Miután bepötyögtem az üzenetet, balra fordultam, hogy hazamehessek. Viszont pár perccel később, amikor befordultam az első sarkon, egy autó állt meg mellettem.
- Hé, cica. Nem kellene egyedül sétálnod. Hazaviszlek. – vigyorgott a srác az autóban.
Egy – két évvel idősebb lehetett, de ez még nem is lett volna baj. Csak az a hangnem, ahogy kérdezte. Tudtam, mit akar. Felvinni a szobájába és jól megdugni.
- Kössz, de nem lakom messze.- válaszoltam közömbösen, a lépéseim felgyorsultak.
- Tényleg nem kellene egy ilyen szépségnek egyedül mennie a sötétben.
Leállította az motrot, majd hallottam az ajtó csapódását. Megijedtem és még jobban felgyorsítottam a lépteimet. Viszont hiába. A következő pillanatban valaki elkapta a csuklómat és maga felé rántott. A srácnak zöld szemei voltak, melyek úgy pásztáztak végig, mintha ott helyben meg akarna dugni. De én nem akartam ezt. Undorító volt, a helyes arca ellenére is. Az egyik épület falához nyomott és teljes testével nekem feszült, hogy mozdulni sem tudtam.
- Engedj el! – kiabáltam az arcába, de reakcióképp csak undorítóan vigyorgott.
- Ha azt mondom, velem jössz, akkor velem jössz. – sziszegte vigyorogva, majd arcát a nyakamba temette és az alhasamhoz nyomta a feszülő ágyékát.
- Kérlek. Kérlek, engedj el. – könyörögtem.
Fészkelődni kezdtem, de ő mindkét kezemet erősen fogta és nem engedett mozdulni. Egyre jobban szorított a mellkasom a dübörgő szívem miatt és úgy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe.
Aztán eszembe jutott valami más. Próbáltam megmozdítani a lábam és teljes erőből az álló farkába térdeltem. Felmordult és összecsuklott a földön, én pedig azonnal futni kezdtem. Viszont nem hazafelé, hanem arra, ahol a bulit tartották. Nem akartam tovább egyedül maradni.
- Te hülye kis picsa! – ordította utánam a srác, de nem érdekelt. Csak tovább futottam.
Sophiékat kellett megkeresnem. Will hazavitt volna, de előbb biztosan jól elgyepálta volna a srácot. Mellettük biztonságban lettem volna.
Befordultam a sarkon, de akkor nekimentem valaminek. Vagyis inkább valakinek. Az a valaki elkapott a két vállamnál és megtartott, ezzel megakadályozva, hogy elessek. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, miközben Ian elkerekedett szemekkel bámult rám. Szemében egy cseppnyi düh sem mutatkozott, amiért neki mentem. Inkább aggodalmat tükrözött, nekem pedig összeugrott a gyomrom a közelsége miatt, érintése nyomán mintha villámok cikáztak volna a bőrömön.
- Hé. Mi a fene történt? – kérdezte zavartan, szemei picit összeszűkültek.
- Én csak... Én csak... Valaki... – dadogtam. Alig tudtam megszólalni, hisz még mindig rettegtem.
- Valaki megtámadott?
- Igen. – nyögtem ki.
- És jól vagy? – kérdezte aggódva, szemeivel végigpásztázta az arcomat, majd a kezeimet, szinte minden testrészemet, pillantása olyan melengető volt – Nem bántott?
- Ne... Nem. Elszaladtam, miután ágyékon térdeltem. – mondtam halkan, hangomban talán egy kis büszkeség is csengett, ő pedig szélesen elmosolyodott.
- Vad kis cica vagy te. – siklott le tekintete az ajkamra - Hazakísérlek.
- Nem. Nem kell. Már biztosan elment.
- Attól még vannak mások, akik bánthatnak egy ilyen lányt késő éjszaka. – morogta ellentmondtást nem tűrő hangon.
- Mi... Milyen lányt? – néztem rá kerek szemekkel.
- Hát... Ilyen szépet és csinosat.
Éreztem, hogy elpirulok. De miért pirultam el? Nem hagyhattam, hogy egy fiú, főleg nem egy Ian fajta ilyen hatással legyen rám.
- Nem kell hazakíséned engem.
- Nem kell, igazad van. De én szeretném.
Nem is engedett a szavából. Mielőtt egy hangot is kiadhattam volna, elindult arra, ahonnan jöttem. Mellé lépkedtem és csöndben tűrtem, hogy jön mellettem. Nem tudtam, mit mondhatnék és ő sem szólalt meg. De a csönd nem is tűnt olyan kényelmetlennek. Egészen... Kellemes volt, hogy ott sétált mellettem. Biztonságot éreztem mellette.
Viszont amikor újra befordultam azon a sarkon, megláttam azt a fiút, aki megtámadott. Levegőért kaptam, a lábam pedig földbe gyökerezett. Nem voltam ijedős lány, de attól azért féltem, hogy netán megerőszakolnak. Nem is tudtam elképzelni, mit élhet át egy megerőszakolt nő. És nem is akartam tudni. Bizonyára megkeserít egy egész életre egy ilyen élmény. A rossz élményeket néha nehezebb elfelejteni, mint felidézni a jókat.
A fiú az autójának támaszkodva állt és amikor meglátott, újra megjelent az az undorító vigyor az arcán. Ian szintén megállt és amikor felém fordult, szemében egyszerre dúlt az aggodalom és a düh.
- Ő volt az?
Csak csendben bólintottam, miközben a srác ellökte magát az autótól és vigyorogva lépkedni kezdett felénk. Nem tudom, hogy volt bátorsága úgy is, hogy Ian mellettem volt. Hisz nem volt kis termete, az egyszer szent. És ilyen haraggal a szemében egésze félelmetesnek tűnt. Bár a fiúknál ez gondolom másképp működik. Hiába félelmetes az egyik, a másik úgyis kikezd vele, hogy bebizonyítsa, mekkora macsó.
Férfiak!
- Tudtam, hogy vissza fogsz jönni, cica. – vigyorgott.
- Nem jött hozzád vissza, cica. – állt meg elém védekezően Ian, a szavakat csak a fogai között szűrte ki – Szóval vagy most azonnal eltakarodsz innen, vagy beverem a képed.
- Nagyfiúnak hiszed magad, mi?
- Ó, de még mennyire.
A srác ütésre emelte a karját, de Ian gyorsabb volt és egy ütéssel a földre terítette a srácot. A vérző orrához kapott és feljajdult. Azt hiszem, Ian eltörte az orrát.
- Na, elég nagyfiú vagyok? – kérdezte Ian büszkén, miközben kihúzta magát.
Aztán hirtelen a kezem után kapott, ujjait összekulcsolta az enyémekkel, majd maga után húzva engem tovább indult, ott hagyva a földön kuporgó fiút. Reméltem, hogy ezek után háromszor is meggondolja majd, kikezdjen – e lányokkal az éjszaka közepén.
Miután már elég távol kerültünk a sráctól, megnyugodtam. Nem gondoltam volna, hogy azok után, ahogy beszéltem vele, meg fog védeni. Egy idegen fiú, akivel eddig még egyetlen szép szót sem váltottam. Nem akartam ezt, de biztonságban éreztem magam és valamiért alig kaptam levegőt. Pedig még csak hozzám sem ért. Csak lassan sétált mellettem. Valami fura bizsergést éreztem az ujjaimban, valamint az egész kézfejemben. És csak amikor oda néztem, akkor jöttem rá, hogy még mindig fogja a kezem. Mintha csak ösztönös és megszokott dolog lett volna.
- Ian. – szólítottam meg.
- Mi van? – nézett rám kérdőn, aztán pillantása az összekulcsolt ujjainkra esett és egy pillanatra megállt, majd elengedte a kezem.
Rám nézett, de az arcából nem igazán tudtam kiolvasni semmit. Valamin rágódott, mintha kifogást vagy magyarázatot akart volna keresni. Végül csak szélesen elmosolyodott.
- Észre sem vettem. Ne haragudj. De finom, puha a kezed. – vigyorgott, de a hangjában egy csöppnyi gűny sem volt.
Azért megforgattam a szemem a megjegyzésén, de akarva akaratlanul is elmosolyodtam. Ian újra elindult, én pedig követtem. Pár perccel később meg is érkeztünk a házhoz, felmentem a kis lépcső három fokán, majd a táskámba nyúltam, hogy megkeressem a kulcsom. Miután megtaláltam, kinyitottam az ajtót, aztán visszafordultam a zsebre dugott kézzel ácsorgó Ianhez.
- Én... Kössz, hogy hazakísértél.
- Meghálálhatnád mondjuk egy...
- Ne is folytasd, oké? – mutattam felé fenyegetően.
- Azt akartam mondani, hogy megmondhatnád a nevedet. – mosolyodott el, de ezúttal nem a sármos mosolyát mutatta meg, hanem olyan édesebbet.
És igenis rettenetesen helyes volt. Jézus, de még mennyire helyes.
- Inkább majd meghálálom másképp. – kacsintottam rá, majd bementem a házba és becsuktam magam után az ajtót.
Az ajtónak dőlve végre sikerült kifújnom az eddig benntartott levegőt. Levegőt, amit Ian mellett valamiért alig kaptam. Nagyot sóhajtottam, majd a szobámba mentem, ahol gyorsan átöltöztem egy spagettipántos pólóba, meg egy kockás rövidnadrágba. Bebújtam az ágyamba és a plafont bámultam a hasamon összekulcsolt kezekkel fekve. Hosszú nap volt, az biztos. Az a fiú tette hosszúvá. Nem láttam még nála helyesebb fiút. És a szemei. Szinte csillogott benne a barnaság, amikor rám nézett. És akkor, az ágyamban fekve gondoltam bele csak abba, hogy az egész napi szójátékunk ellenére is igenis kívántam őt. Jézus, de még mennyire, hogy kívántam. Becsuktam a szemem és elképzeltem, ahogy izmos karjai körbeölelnek, ahogy a – bizonyára – gondosan kidolgozott felső teste fölém magasodik. Eszembe jutott, miket tehetne meg velem. Egyre nehezebben kaptam levegőt, ahogy elképzeltem, amint végigcsókolja a nyakam, a testem minden pontját. A kezem megmozdult. Szinte önálló életet élt, éreztem, ahogy lefut a csípőmhöz, ahogy beért a rövidnadrágom alá. És közben azt képzeltem, hogy Ian teszi ezt velem.
Aztán kinyitottam a szemem és feleszméltem. Basszu, basszus, basszus! Épp magamhoz készültem nyúlni egy olyan fiú miatt, akit nem is ismertem, sőt, ahányszor szóba álltunk, csak veszekedtünk. Nem engedhettem ezt. De még Zack sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Még akkor sem, amikor hozzám ért, amikor szeretkeztünk. Morogva felsóhajtottam, majd az oldalamra fordultam, a fejem alá gyúrtam a kis párnámat és erősen hunytam le a szemem. Idióta kis libának éreztem magam. Legszívesebben fejbe vertem volna magam, amiért ilyen gondolatok cikáztak a fejemben. Soha nem éreztem magam még ennyire hülyének. És akkor még nem tudtam, mi vár rám másnap.