Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Negyedik fejezet - Becca

Ugyanolyan volt, mint először. A „The Anthem” című dalt énekeltük. És ugyanolyan összhangban voltunk, mint amikor a felvételin énekeltünk. Mindig tudtuk, mikor jön a másik, a hangunk is összeillett. Pedig nem is beszéltük meg előre, hogy ki melyik sort fogja énekelni.
A kirohanásomat illetően... Nem gondoltam volna, hogy Ian ennyire kedves és gyengéd is tud lenni. Vagyis... Sejtettem, de jól esett tőle. Nem akartam elmondani neki, mert nem akartam, hogy sajnáljon. De az a ribanc gyenge részre tapintott. Nagyon, nagyon gyengére. Hazudtam Iannnek. Nem tettem túl magam rajta. Soha nem is fogom. Ahogy a testvéreim és apa sem. Rettenetesen hiányzott.
De vissza a történésekhez. Amikor befejeztük a dalt, Ian szélesen, boldogan mosolygott rám. És ez melengette a szívemet. És ahogy nézett. Az meg a lábam közötti érzékeny pontot melengette.
Aztán egy kicsit megszédültem és egy pillanatra elhomályosodott előttem minden. Elárulok magamról egy kis titkot. Sophieval koraszülöttek vagyunk, ami azt eredményezte, hogy Sophie idővel asztmás lett, nekem meg kicsit gyengébb a szívem a kelleténél. Csak néha nem figyeltem oda magamra, mert nem mutatkozott meg túl gyakran. De aznap már a harmadik kávémat ittam meg és Ian jelenléte sem volt rám valami jó hatással a szívemre.
- Becca. Jól vagy? – kérdezte Ian aggódóan, majd közelebb lépett hozzám.
- Igen. Csak egy kicsit megszédültem.
- Azt hiszem, mára ennyi elég volt.
- Hisz még csak egy számot játszottunk.
- Amiből megtudtuk, hogy te és Ian mennyire összeilletek. – lépett mellém Adam is.
- Próbálni lehet máskor is. Inkább pihenj le. – kontrázott rá Jack.
- Menjünk haza. – parancsolt rám Ian lágyan.
- Jól van. – egyeztem bele.
Elköszöntünk a fiúktól, majd beültünk az Escalade – ba. Ian egész úton nem szólalt meg, ahogyan én sem. Viszont észrevettem a szemem sarkából, hogy néha – néha rám pillantott. A stúdióban őszinte aggodalmat láttam a szemében és ezt nem tudtam, mivel érdemeltem ki.
Amikor megálltunk a ház előtt, szótlanul mentünk be ki – ki a saját szobájába. Még mindig furán és kicsit rosszul éreztem magam. Reméltem, hogy egy zuhany segíthet. Kimentem a szobámból, be a fürdőbe, majd a vizet langyosra állítottam. Beálltam a zuhany alá és megint Ian jutott eszembe. Ugyan mi, vagy ki más jutna eszembe. Nem tudtam kiverni azt a tekintetet a fejemből. Sem azt, ahogy akkor nézett rám, amikor a színpadon voltam, sem azt, amikor elmondtam, hogy anya meghalt. És főleg nem azt, amikor megszédültem. Soha nem gondoltam, hogy Ian rossz ember. Mármint azóta, hogy ismerem. De azt nem gondoltam, hogy az eddigi veszekedések meg minden után ilyen őszintén fog aggódni értem. És amikor a színpadon voltam. Úgy nézett, mintha ott, a színpadon képes lett volna leszaggatni a ruhámat és a magáévá tenni. És basszus, mennyire szerettem volna, ha megteszi. Még mindig féltem, de Ian közelében minden eltűnt. És őszintén szólva, minden fájdalmat megért volna ha csak egyszer... Egyetlen éjszakát nekem adna. Nem ismertem magamra.
Miután lezuhanyoztam, elzártam a vizet, majd magam köré csavartam egy törölközőt. Kiléptem a zuhanyból. Arra viszont nem számítottam, ami ott várt. Ian legalább annyira meglepődött, mint én. Nem volt rajta, csak egy nadrág, a szemei elkerekedtek, amikor meglátott. De a felső teste. Te jó szentséges. Elképzeltem már, milyen lehet, de ennél sexisebbet még életemben nem láttam. Finoman volt kidolgozva mind a mellkasa, mind a hasa. Nem volt túlságosan felfújva. Csak szimplán dögös volt. A jobb oldalán, a bordáin kivettem egy tetoválást. Egy kéz volt, amiből homok pörög le egy zsebórára, a mellkasán pedig két angyalszárnyat láttam, ami bizonyára a hátáról indult. Olyan volt, mintha körbeölelte volna őt. Csodálatos volt.
- Erre nem számítottam. – mondta elfúló hangon, miközben végigmért a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig.
Éreztem, hogy elvorösödöm a tekintete alatt, a bőröm szinte égett.
- Hát én sem.
- De tetszik a dolog. – vigyorgott – Csak ártogat a törölköző.
Tett felém egy lépést. Minden egyes miliméternél, ahogy közelebb került hozzám, a szívem egyre hevesebben vágtatott.
Azt sem tudtam, hol vagyok, de úgy döntöttem, bele megyek a játékába. Bátorkodtam erős karja köré fonni az ujjaimat. Éreztem, ahogy picit megremegtek az izmai.
- Mit tennél, ha nem lenne rajtam törölköző? – kérdeztem.
- Jézus, cica. Ha te azt tudnád. – lihegte.
Mellkasa egyre hevesebben süllyedt, emelkedett. A szárnyak pihéi táncoltak rajta.
- Gondoltál már erre? Hogy mi lenne, ha nem lenne rajtam? Hogy milyen lenne együtt?
- Másra sem tudok gondolni. – hajolt közelebb hozzám, de annyira, hogy ajka szinte súrolta az enyémet.
Itt kellett véget vetnem a játéknak.
- Akkor álmodozz tovább.
Azzal elengedtem és ott hagytam. Vagyis ott hagytam volna, ha nem szédültem volna meg újra. Ezúttal viszont rosszabb volt, mint a stúdióban. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon miattam, de úgy éreztem, menten elájulok, annyira szorított a mellkasom. És ha elájultam volna a fürdőben, biztos, hogy valamelyik végtagom, vagy a fejem bánta volna.
- Ian. – nyögtem ki a nevét, majd végem lett.
Megbicsaklott a lábam, a látásom elhomályosult. Nem bírtam megtartani a saját testemet.
- Becca. – szólított meg aggódóan Ian.
Aztán megéreztem egy kart a hátamon, egyet pedig az arcomon. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha süllyednék. Viszont az a két kar megtartott. Megszűnt az érzékelésem. Csak annyit éreztem, hogy Ian kisimította a hajamat az arcomból, majd a kezét lecsúsztatta a mellkasomra.
- Cica. Basszus, majd kiugrik a szíved. Mi a fene van veled?
- A... A gyógyszerem. Kell a gyógy... Gyógyszerem.
Ian felkapott az ölébe, majd átvitt a szobámba. Lehunytam a szemem és próbáltam mélyebbeket lélegezni. Próbáltam megnyugodni, de nem ment. Hallottam, hogy Ian sorra kihúzogatja a fiókokat, majd hirtelen újra a hátam alá csúsztatta a kezét és felültetett. A számba nyomta a pirulámat, majd egy poharat emelt a számhoz. Nehezen, de nyeltem a dzsúszból, aztán vissza lefeküdtem. Ian kezei újra az arcomra siklottak. A fülem mögé tűrte a hajamat, majd fölém magasodott.
- Becca.
A gyógyszer pillanatokon belül hatni kezdett. Éreztem, hogy megnyugszik a pulzusom, könnyebben kaptam levegőt és végre tisztán láttam.
- Jól vagy? – kérdezte Ian.
Mind a tekintete, mind a hangja aggodalmat tükrözött, szemei végigpásztázták az arcomat, ujjait a nyakamon lévő ütőérre nyomta. Felsóhajtott, de még mindig félve nézett a szemembe.
- Mi a fene volt ez, Becca?
- Semmi.
- Ne mondd, hogy semmi, a francba is! – csattant fel, majd eltávolodott tőlem.
Felültem, majd magamra néztem. Rohadtul örültem, hogy a törölköző még mindig szorosan rajtam volt. Így is eleget villantottam. Magam köré tekertem a takarómat, Ian pedig pont abban a pillanatban nézrtt a szemembe, amikor felnéztem rá.
- Ne haragudj. – nyögte ki – Nem akartam kiabálni, csak... – felém lépett, majd leguggolt előttem és felnézett rám – Nagyon megijesztettél.
- Sajnálom. – suttogtam.
- Elmondod, mi volt ez?
- Én... Én beteg vagyok. – vallottam be halkan, mire Ian szemei akkorára kerekedtek, mint egy tányér – Vagyis... Annyira nem is betegség ez, csak tudod Sophie és én korábban születtünk, mint kellett volna. Sokkal korábban. És amiatt Sophie idővel asztmás lett, nekem pedig gyengébb a szívem, mint egy normális embernek.
Ian tekintetébe immár még egy érzés költözött. Sajnálat. És pont ezt akartam elkerülni.
- Ezt ne. Nem akartam, hogy sajnálj.
- Annyi dolgot tudtam ma meg rólad, ami fáj neked, mégsem sajnállak. – mondta teljesen őszintén – Inkább csodállak.
- Mi? – kérdeztem meghökkenve.
- Csodállak, Becca. Itt van a betegséged és az anyukád, meg ki tudja, még mi. És mégis olyan... Olyan erős vagy.
Elállt a szavam. Soha senki nem mondott még nekem ilyesmit. Annyira más volt. Ő volt a legnagyobb szoknyapecér, akivel egész életemben találkoztam. Mégis ő volt a legemberibb. A legkedvesebb. És az egyetlen, aki hatással volt rám. Sőt, nem is akármilyen hatással.
- Becca.
- Igen?
- Itt maradhatok veled egy kicsit?
Mi van?! Hogy a fenébe ne akartam volna, hogy ott maradjon velem?! Csak épp nem tudtam, miért akar ott maradni.
- Miért akarsz itt maradni? Nem vagyok valami érdekes társaság. Olvasni szerettem volna.
- Akkor majd olvasok veled. – mosolygott.
Titokzatos egy fiú volt, az egyszer szent.
- Addig kimész, amíg felöltözöm?
- Nem nagyon szeretnék, de tiszteletben tartom az erényeidet.
- Kedves. – fintorogtam – De azért te is felvehetnél valamit.
Felállt és sexi, vadító félmosolyra húzta a csókolnivaló ajkát.
- Talán zavarban vagy, cica?
Öhm. Határozotan ja.
- Nem. – nyögtem ki.
Szó szerint nyögtem, ami gondolom elárult. A mosolya még szélesebb lett, majd megfordult és kiment a szobából. Még a feneke is jól nézett ki.
Felálltam, a szekrényemhez léptem és gyorsan magamra kaptam egy jóganadrágot, meg egy ejtett vállú szürke pólót. Kifújtam magam. Aztán megugrottam, amikor meghallottam a kopogást. Egy pillanattal később Ian bedugta a fejét az ajtómon.
- Pucér vagy?
- Nem, te seggfej. – nevettem fel.
- Francba. Pedig reméltem. – biggyesztette le az ajkát, majd teljesen bebújt a szobámba.
Legnagyobb bánatomra felvett egy fekete rövidujjú pólót. Kicsit reménykedtem, hogy ez majd segít nem arra gondolni, milyen érzés lenne végig simítani a gondosan kidolgozott felső testén. De nem. Semmit nem segített.
- Na, mit fogunk olvasni?
- A Soha határa második részét. – mondtam, miközben elvettem a könyvet a polcomról, leültem az ágyra, Ian pedig mellettem foglalt helyet.
Végig nyújtózott mellettem. Túl közel volt hozzám. Karja a meztelen karomhoz ért, hisz úgy helyezkedett, hogy ő is lássa a könyvet.
- Előbb mondd el, miről szól az első rész.
- Egy lány és egy fiú találkoznak egy távolsági buszon. Aztán együtt beautózzák fél Amerikát, miközben bizonyos helyeken énekelnek együtt. Egymásba szeretnek, aztán a fiú kórházba kerül, mert rákos.
- És meghal?
- Ha meghalna, lenne második rész?
- Jogos. Na akkor olvassunk.
Kinyitottam a könyvet és csendben olvasni kezdtünk. Kellemes érzés volt. És egyben fura. Előző nap még mindennek lehordta a könyveket, nem értettem, mi változott benne egy nap alatt. Aztán, úgy az ötödik oldal után megéreztem magamon a tekintetét. Tovább olvastam, próbáltam ügyet sem vetni rá, de pillanatokkal később is éreztem. Szinte égetett. Éreztem, hogy elvörösödöm. Oda fordultam hozzá, ez viszont nem volt a legjobb ötlet. Ian ajka szinte súrolta az enyémet, éreztem magamon a meleg, mentolos leheletét, a szemei pedig a tekintetembe vájtak. Csak bámult, miközben alig kaptam levegőt. Még akkor sem vette le rólam a tekintetét, amikor a könyvet kivette a kezemből és a lábam mellé tette. Aztán lassan, szinte fájdalmas lassúsággal a derekamra csúsztatta a tenyerét és egy határozott mozdulattal az ágyra nyomott és fölém magasodott. Egyik kezével lefogta az enyémet a fejem mellett, a másikkal végigsimított a karomon.
- Ian... Mit csinálsz?
- Meg akarlak csókolni. – suttogta.
- Ian. Ez...
Megfogta a kezem és a mellkasára húzta.
- Nem érzed, menyire meg akarom tenni?
Dehogynem éreztem. Ujjaim alatt csak úgy kalapált a szíve. Akárcsak az enyém.
- Én... Én nem... – próbáltam tagadni, de semmi értelme nem volt.
Ugyanúgy meg akartam csókolni, ahogy valószínűleg ő engem.
- Szóval azt mondod, hogy ha most megcsókolnálak, akkor...
- Igen, azt mond...
Akkor éreztem meg meleg ajkát az enyémen. Elképzeltem már, milyen lehet, de ez minden képzeletemet felülmúlta. Feléledtem tőle. Minden porcikám bizsergett, melegség járt át. Ajka finom volt, meleg és úgy dédelgetett, ahogy eddig még soha senki. Gyengéd volt, aztán viszont egyre szenvedélyesebb lett. Nyelve édesen táncolt az enyémmel, végig futott az alsó ajkamon, majd a felsőn, fogaink összekoccantak. Már csak tőle kaptam levegőt. Ujjaim alatt a szíve egyre hevesebben kalapált. Az ujjai, melyek eddig a kezemet tartották, elengedtek, majd lágyan végigsimított a pucér vállamon. Megborzongtam tőle. Aztán tenyere a nyakamra siklott, onnan a mellkasomra. Szája elmosolyodott az enyémen, majd lihegve megszólalt.
- Hazudós.
Seggfej. Nehéz volt erőt venni magamon, de eltoltam magamtól és értetlenül, levegőért kapkodva néztünk egymásra.
- Ezt csak azért csináltad, hogy megtudd, ugyanolyan hatással vagy rám, mint én rád?
- Nem. – komolyodott el az arca – Igen, tudni akartam, de nem ezért tettem. Hanem mert meg akartam tenni. Azóta meg akartam tenni, hogy megláttalak.
Akárcsak én. Fogalmam sem volt, mi következik most. Nem tudtam, mi lesz ezután a csók után. Mert az biztos, hogy én még érezni akartam ezt. Ezt a bizsergető, melengető, lángoló érzést. Ian pár pillanatig csak fürkészte az arcomat, ujjaival gyengéden simogatta az arcomat, majd a fülem mögé tűrte egy hajtincsemet.
- Szeretnék még olvasni veled egy kicsit. – suttogta, miközben ajka súrolta az enyémet.
- Jól van. – mondtam halkan.
Megint ugyanúgy helyezkedtünk, mint amikor először kezdtünk olvasni, Ian most viszont közelebb húzott magához. A hátam a mellkasának nyomódott, vele együtt mozogtam, amikor lélegzett. Újra kezembe vettem a könyvet, ő pedig átkarolt. Meleg lehelete az arcomat simogatta. Úgy éreztem, meg fogok őrülni a közelében. Jobban belegondolva, rendesen feladtam magam és az önbecsülésemet. Azóta, hogy Zack megcsalt, úgy éreztem, ezek után már senkiben nem fogok megbízni. Ian eddig viszonylag sehogysem bizonyíotta, hogy bízhatok benne, mégis megtettem. Talán rosszul tettem, talán nem. Nem tudtam, mi fog ebből kisülni, vagy hogy egyáltalán kisül – e belőle valami. Mindenesetre valamiért jól esett, hogy Ian karjai körém fonódtak. Fura érzés volt.
Elolvastunk egy pár oldalt, de aztán kezdtem elálmosodni. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Már majdnem álomba zuhantam, amikor érzékeltem, hogy Ian megmozdult mellettem. Kivette a kezemből a könyvet és az éjjeliszekrényre tette, majd lassan, óvatosan kimászott az ágyból. Félálomban voltam. Alig voltam magamnál, élettelennek éreztem magam. Ian gyengéden lefektetett az ágyra, majd betakart. Aztán kicsit megborzongtam, amikor nyomott egy gyengéd csókot a homlokomra.
- Szép álmokat, cica.
Mormogtam valami „jó éjt” féleséget, majd magába zárt az álom.