Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Hatodik fejezet - Becca

Mi a fasz?! Hogy tudott ilyet mondani? Jó, lehet, hogy nem is beszéltünk még arról, pontosan mi is folyik köztünk, de azok után, hogy úgy viselkedett velem,  mintha együtt lennénk és a családja előtt a barátnőjének hívott, azt hittem, szerinte is komolyabb ez annál, minthogy összejárunk kefélni. És annak ellenére, hogy tényleg én sem tudtam, mi folyik köztünk, igenis megbántva éreztem magam. Rohadtul fájt tőle ez a kérdés.
- Menj innen. – mondtam halkan.
Ha hangosabban beszéltem volna, kicsordultak volna a könnyeim, amelyek elhomályosították a látásomat.
- Becca. – nyúlt a kezem felé, de elrántottam azt, majd a szemébe néztem és rárivalltam.
- Menj már innen!
Ian egy szó nélkül felállt, felvette a nadrágját, majd úgy csapta be maga után az ajtót, hogy az beleremegett. Nem bírtam tovább. Leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, majd lefeküdtem és a párnába temetve az arcom, kiadtam magamból az elkeseredettségemet. Ian az a fickó volt, aki fenekestül felforgatta az életemet. És nem bántam. Nagyon nem, mert olyan boldog voltam, mint addig soha. És mégis… Amikor azt hiszi az ember, hogy végre minden egyenesbe jött, elhangzik egy kérdés vagy egy mondat és megint minden visszakerül a régi kerékvágásba. Csak sokkal több fájdalommal.
Csak zokogtam és zokogtam, aztán kopogást hallottam.
-Mondtam, hogy menj innen! – ordítottam.
- Nem tudom, kit nem akarsz a szobádban látni, de tudtommal én nem tettem neked semmit. – hallottam meg a testvérem hangját az ajtó túloldaláról.
Aztán már be is nyitott. Hála istennek! Pont arra volt szükségem abban a pillanatban, hogy be kelljen vallanom mindent Sophienak úgy, hogy annak a fiúnak a pólójában sírok, akit az előbb küldtem el a búsba. Sophie azonnal tudta, hogy baj van. Nyilvánvaló volt az arcomon csorgó könnyektől. Mondjuk ő akkor is rájött volna, ha éppen nem sírok a párnámba egy kibaszott folyót. Sophie leült velem szemben, törökülésben és várakozóan nézett rám. Biztos voltam benne, hogy addig nem tágít az ágyamról, amíg el nem mesélek neki mindent.
- Fiú van a dologban?
- Szerinted?
- Mi történt?
- Hosszú. A lényeg, hogy… Hogy csak barátok vagyunk. Vagyis voltunk, egészen addig, amíg meg nem csókolt, aztán lefeküdtünk. És minden megváltozott. Olyan boldog vagyok mellette, Sophie. Sajnálom, hogy nem szóltam róla, de nem akartam, hogy…
- Ó, én tudom. Ian az, igaz? Szerinted nem hallottam, valahányszor keféltetek? És még komolyan rám panaszkodsz?
Felnevettem, de meg is döbbentem. Ha tudta, akkor miért nem szólt róla?
- Gondolom az ok, amiért nem akartátok senkinek elmondani, az Will volt. És tippem szerint azért, mert Will olyan, mintha a bátyád lenne és most biztos péppé verné Iant. Láttam köztetek valamit. Már akkor, amikor beköltözött és majd szétszedtétek egymást. Esküszöm, az a szócsata pettingnek elment volna. – vallotta be kuncogva.
Igen, így visszagondolva… Hát tényleg olyan volt.
- Felforgatta az életemet. Nem is tudom, mi az, ami köztünk van. Mert hogy nem csak szimpla kefélés, az egyszer biztos. De talán csak én érzem így. Ma reggel felhoztam, hogy vasárnap ebédelhetnénk a családunkkal, de ha nem akarja, nem mondom el nekik, hogy együtt vagyunk. Erre megkérdezte, hogy „miért, együtt vagyunk”?
- Talán csak ő maga is annyira össze van zavarodva, mint te. De ha engem kérdezel, igenis valami nagy dolog az, ami itt folyik. Ian sosem fekszik le egy lánnyal egy alkalomnál többször. Ti pedig már több napja ezt csináljátok. Látom, ahogy rád néz. Ahogy iskolában, amikor nem vagy mellette, dühösnek látszik és kicsit elveszettnek. Viszont órákon, amikor ott ülsz előtte, majd kicsattan. Szerinted nem figyeltem őt azóta, hogy véletlenül együtt késtetek el óráról? Mert igen is, figyeltem. És reméltem, hogy nem fog megbántani.
- Ne mondd el Willnek, oké?
- Ne félj, nem mondom. De akkor legyél szíves és legközelebb ne titkolj el előlem ilyesmit.
- Sajnálom. – sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem, Sophie viszont közelebb araszolt hozzám és megölelt.
- Minden rendben lesz. Végre boldognak láttalak és ez engem is boldoggá tett. És szerintem Iannek is nagyon fontos vagy. Bocsánatot fog kérni és mindent megbeszéltek.
- Remélem.
Sophie elengedett, rám mosolygott, majd letörölte a könnyeimet és nyomott egy puszit az arcomra.