Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Hetedik fejezet - Becca

Hétfőn már suliba kellett mennünk. Bevallom, kicsit hiányzott, de elzárkózni Iannel és a családommal a farmon milliószor jobb volt. Mire elindultunk New Yorkba, az arcom már nem égett, de a sérüléseim még kicsit sajogtak. Nem tudom, Zack hogyan vetemedhetett erre. Mindig is hirtelen haragú volt, de engem soha nem bántott. Most mégis. Soha többé nem akartam őt látni. Örültem, hogy Iant rá tudtam szedni, ne nyírja ki. Pedig láttam a szemeiben, hogy képes lett volna rá. De ahogy Zacket ismerem, feljelentette volna, és akkor hétfőn nem bökdöste volna a tollával a hátamat, hogy segítsek neki a teszten. Így alig tudtam a sajátomra koncentrálni, de persze, hogy megmondtam neki a válaszokat. Hogy a fenébe ne mondtam volna meg, mikor fülig szerelmes voltam belé. És egyáltalán ki tudott neki nemet mondani, amikor azokkal a gyönyörű barna szemeivel úgy nézett, mint egy ártatlan kiskutyus.
Mivel aznap csak a teszt miatt kellett bemennünk, azonnal haza is indultunk az óra után. Amikor kiléptünk az iskola kapuin, megrezzent a telefonom. Előkotortam a zsebemből és láttam, hogy Chasetől kaptam üzenetet.
„Becca. Gyere haza, kérlek. Fontos”
El sem tudtam képzelni, mi lehet az a nagyon fontos dolog, de rossz érzés környékezett meg. Nem, a rossz nem elég kifejezés. Rettenetes volt.
- Becca! – hallottam meg Sophie hangját, amikor már az Escaladenál álltunk. Willel volt és ő is a telefonját tartotta a kezében.
- Sophie. Neked is üzent Chase?
- Igen. Mi lehet ilyen fontos?
- Nem tudom, de rossz érzésem van.  - - Willnek még van egy órája. Haza tudtok vinni?
- Persze. – válaszolta Ian, majd mind beszálltunk az autóba.
Egész hazafelé úton remegett a kezem. Az a rossz érzés, ami az üzenet láttán körbefont, csak még erősebb lett. Amikor leparkoltunk a ház előtt, úgy pattantunk ki az autóból, mintha üldöznének és gyorsan beszaladtunk. Mindhárom bátyánk ott ült a kanapén – még régebben adtunk nekik kulcsot szükség esetére – kezükbe temetve az arcukat. Amikor meghallották, hogy ott vagyunk, mind felnéztek. Az a rossz érzés egyre csak növekedett a könnyeik láttán.
- Mi történt?
Chase felállt és elénk lépett. Remegett a hangja, amikor megszólalt.
- Tegnap egy tárgyaláson apa összeesett. – hevesebben kezdett verni a szívem – Bevittük a kórházba, ahol még rosszabbul lett. Egész ma reggelig vizsgálták, mi baja lehet.
- És... És már jól van?
- Ma reggel kaptuk meg az eredményeket. Vastagbélrákja van.
Ahogy kimondta, összetörtem. Ahogy Sophie is. Nem. Ez nem lehet igaz. Az én apukám erős. A legerősebb apa a földön. Ő nem lehet beteg. Nem lehet. Nem hagyhat itt minket ő is.
Nem is érzékeltem, hogy sírok, csak amikor Ian gyengéden letörölt egy könnycseppet a szemem alól. Hallottam a fülemben a saját pulzusomat. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik.
- Ez nem lehet. – zokogtam.
- Mi sem tudtuk felfogni. – csordult ki egy könnycsepp Jesse szeméből.
Sophie is zokogott, egyre hevesebben szedte a levegőt. És ez nagyon nem volt jó jel. Ha Sophiet valami felizgatta, előjött az asztmája és már volt annyira komoly, hogy attól féltem, elveszítem.
- Sophie. – álltam elé és megfogtam a kezét – Nyugodj meg, oké? Ian, kérlek, hozd ide a gyógyszerét. A szobájában van.
- Rendben.
Azzal el is tűnt, nekünk pedig a bátyáink segítettek leülni. Mindketten zokogtunk. Tudtam, Markéknak is rettenetesen fáj, de próbáltak megnyugtatni minket. Elénk térdeltek és a kezeinket simogatták.
- Minden rendben lesz, kicsikék. Minden rendben lesz.
Egy perccel később Ian ült le mellém, Sophienak odaadta a gyógyszerét, amit bevett. Aztán Ianhez fordultam, ő pedig, mintha látta volna a szemeimben, mire van szükségem, olyan szorosan ölelt magához, mintha be akart volna bábozni a világ elől. Csak sírtam és sírtam, miközben Ian a hajamat simogatta és próbált nyugtatni.
- Nyugodj meg, cica. Tudom, hogy nehéz, de nyugodj meg egy kicsit. Minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
- Mi történt itt? – hallottam meg Will hangját, de nem néztem oda. Nem akartam kibújni az öleléséből. Ott biztonságban éreztem magam.
- Will. – sírt Sophie.
- Mi történt, bébi?
- Apa... Apa beteg.
Ian még közelebb húzott magához, én pedig megmarkoltam a pólóját.
- Úgy szeretnék néha eltűnni ebből a világból. Annyira jó lenne.
- Szeretnéd, hogy elvigyelek innen? Ismerek egy helyet, ahol én is mindig meg tudtam nyugodni.
Elengedtem Iant és felnéztem rá. Édesen mosolygott rám, ami máris enyhített a fájdalmamon.
- Ez jó ötlet.  – fogta meg a kezem Mark – Apához egy ideig úgysem lehet bemenni, átszállítják Texasba a saját orvosához a további kivizsgálásokhoz.
- De a suli…
- Bassz most a sulira Becca.  – értett egyet Jesse a másik bátyámmal – Jót fog tenni.
- Szeretnéd, cica? – kérdezte Ian komoly tekintettel.
- Igen, nagyon szeretném. De nem kellene itt maradnom veletek?
- Becca, az élet nem áll meg itt. Nekünk is leírhatatlanul fáj, főleg így, hogy anyut is nemrég veszítettük el. De attól az élet megy tovább. Menj el Iannel ha csak két napra is és próbálj ne erre gondolni. Rendben?
- Rendben.
Ianre néztem, aki boldogan mosolygott rám.
- Menj, pakolj össze. Addig maradunk, amíg akarsz, rendben?
- Oké.
Mindketten felálltunk és a szobáinkba mentünk. Még akkor is sírtam, amikor pakolni kezdtem. Talán nem volt szép dolog itt hagyni a testvéreimet, de egyszerűen nem tudtam ott lenni. És abban igaza volt Jessenek, hogy az élet megy tovább, bármennyire is fájnak dolgok. Lényegében nem is figyeltem, miket pakolok be a bőröndömbe, de bikinit is tettem el. Reméltem, hogy tenger mellett leszünk.
- Kész vagy? – hallottam meg Ian megnyugtató hangját, mire megfordultam.
- Igen, azt hiszem.
- Bikinit hozol?
- Igen. – mosolyogtam.
Ian a földre ejtette az utazótáskát, ami nála volt, aztán hozzám lépett és a tarkómra csúsztatta a kezét. A másik kezével megfogta az enyémet, magához emelte és nyomott egy csókot a csuklóm belsejére. Megint libabőrös lettem, mint mindig, amikor ezt csinálta. Ezután leengedte a kezeinket, de nem engedett el, ujjait összekulcsolta az enyémekkel.
- Biztos szeretnél jönni?
- Igen. Igen, nagyon. Csak nem akartam itt hagyni őket. De nem bírok itt lenni. Kell egy kis levegő valahol máshol.
- Olyan helyre viszlek, cica, ahol eddig én mindig meg tudtam nyugodni. Remélem neked is tetszeni fog.
- Ha te velem vagy, édes mindegy, hogy hová megyünk.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd lehajolt és gyengéden megcsókolt. Annyira gyengéden, hogy beleremegtem. Amikor elengedett, egy ideig csak nézett a szemeimbe. Szóra nyitotta a száját, de fogalmam sincs, mit akart mondani. Végül becsukta a száját és elengedett. Behúztam a cipzárt a bőröndömön, amit Ian azonnal el is vett tőlem.
A nappaliban köszöntem a testvéreimnek és megkértem őket, hogy ha bármit tudnak, azonnal hívjanak fel. Ezután beszálltunk Ian kocsijába, majd elindult. Fogalmam sincs, hová visz, de őszintén szólva annyira nem is érdekelt. Csak az, hogy ott volt mellettem. Megnyugtatott a jelenléte. Megnyugtatott, ahogy fogta a kezem és hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Texasban is megnyugtatott, miután meséltem neki anyáról. Láttam a szemében az együttérzést, de amikor énekelni kezdett. Basszus, mintha minden porcikám ellazult volna a hangjára. Egy pillanat alatt abbahagytam a sírást és már csak rá figyeltem. Ugyanúgy, mint amikor anya énekelt nekem. Akkor is minden fájdalmam szerte foszlott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet Ian nélkül. Az egész csak egy ártatlan csókkal kezdődött, aztán egyik dolog követte a másikat. És bár gyors volt egy kicsit, semmit nem bántam meg. Azt sem, hogy beleszerettem. Még akkor sem, ha talán ő nem érzett így. Ő volt az én csodám. Olyan csoda, amiről a könyvekben olvastam. Amiről azt hittem, soha nem kapom meg. És már csak remélni tudtam, hogy életem végégig elkísér majd. Nem tudtam, mi lesz ennek a vége, fogalmam sem volt, velem akar – e majd megöregedni vagy hasonlók. De nem is rágódtam ezen. A jelen az, ami igazán számít. A kezem a kezében, a mosoly az arcán, a csillogás a szemében, ahogy rám néz. Csak ez volt az, ami számított.
- Minden rendben, cica? – kérdezte halkan és rám pillantott.
- Persze.  – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott  - Csak elgondolkodtam, hová akarsz vinni.
- Meglepetés.  – vigyorgott – Öhm. Remélem a repüléstől nem félsz.
- Mi?! – kiáltottam rémülten – De, nagyon is félek. Sőt, az nem kifejezés, hogy félek.
- Hát pedig repülni fogunk.
Kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy nem viccel. Pedig mennyire reménykedtem abban, hogy csak meg akar ijeszteni. Egy repülőtéren voltunk, bár nem volt túl nagy. És utasokat  sem láttam. Nem volt váróterem, csak egy parkoló, egy baszott nagy repülő és egy kifutó. Szaporábban kezdett dobogni a szívem. Texasba is könnyebb lett volna repülővel menni, de azért nem mentünk soha, mert rohadtul félünk Sophieval a repüléstől. Ian leparkolt, majd kiszáltt az autóból. Én nem akartam kiszállni. Nem akartam repülni. Ian kinyitotta nekem az ajtót, majd vigyorogva a kezét nyújtotta felém.
- Nem szállok ki.
- Ugyan már, cica. Apának csak magasan képzett és tapasztalt pilótái vannak. Nem lesz baj.
- A magasban is félek. – durcáltam, mire felnevetett.
- Majd lehúzzuk a redőnyöket. Vagy elterelem valamivel a figyelmed.
Erre felkaptam a fejem.
- Mivel? – kíváncsiskodtam.
- Ne légy kíváncsi mindenre. Mindent elrendezek, oké? Tetszeni fog, meglátod. Secc perc alatt ott vagyunk.
- Jól van. – motyogtam, majd megfogtam a kezét és kiszálltam.
Egy ember jött oda hozzánk, aki szerelő ruhában volt.
- Üdvözlöm, Mr. Rogers.  – fogott kezet a szerelő Iannel, aztán rám pillantott – Miss Daniels. Örülök, hogy megismerhetem.
- Úgyszintén. – mosolyogtam rá, amit kedvesen viszonzott.
A gép készen áll, háromszor is leellenőriztem. A pilóták már a fedélzeten vannak.
Hányinger tört rám. Még mindig nem akartam repülni. Megszorítottam Ian kezét, mire rám pillantott.
- Nyugi már, cica. Nem lesz baj.
- Fél a repüléstől, kisasszony?
- Az nem kifejezés.
- Nyugodjon meg, a gépnek semmi baja, a pilóták pedig tapasztaltak. Milliószor repültek már.
Na, rendben. Próbáltam azt mutatni, hogy megnyugodtam, de remegtem. Kifújtam egy nagy adag levegőt, majd elindultunk a gép felé. Még akkor sem lett volna késő visszafordulni, amikor felszálltunk és bezárták mögöttünk az ajtót. Egy stuardess lépett hozzánk. A nőnek gyönyörű, széles mosolya volt, fiatalnak tűnt és rendesen megnézte magának Iant, aki persze le sem szarta.
- Hozhatok valamit, Mr. Daniels?
- Kérsz valamit? – nézett rám, mire fejemmel nemet intettem –  Köszönöm, Hannah, de most meg kell nyugtatnom a cicámat, mert kurvára fél.
Remek. Most már az egész repülőtér tudja. Azért magamban ugráltam, amikor  láttam Hannah arckifejezését. Sütött róla a féltékenység.
Szerencsére ott hagytuk és Ian végigvezetett a gép belsejében. Gyönyörű volt. Volt benne vagy nyolc ülés, mind krémszínű, bőrből készült. Kényelmesnek tűnt. Ian viszont tovább vezetett, míg nem elértünk a folyosó végére. Három ajtó volt előttem. Ian balra, majd jobbra mutatott.
- Ezek a mosdók.
- És ez? – kérdeztem a velünk szemben lévőre mutatva.
Nem mondott semmit, csak vigyorgott, majd kinyitotta az ajtót. Egy szoba tárult elém. Vagyis inkább csak egy hatalmas, francia ágy, a szoba jobb oldalában elhelyezett kis asztalkával és két üléssel.
- Tonyt megkértem, hogy olyan gépet vegyen, amin van ágy. Mindig elálmosodom a repüléstől és ágyban kényelmesebb aludni, nem?
- Nem fogok tudni most elaludni.
- Cica. Itt egy hatalmas francia ágy. Te meg én. Szerinted aludni akarok?
  - Ó.
Többet nem is érkeztem mondani, csak egy sikítás hagyta el a számat, amikor Ian nevetve felkapott az ölébe, majd egyetlen pillanat múlva már a puha matracot éreztem magam alatt. Levegőért kaptam, majd figyeltem, ahogy Ian becsukja az ajtót és lassú, szinte fájdalmasan lassú léptekkel felém közeledett, miközben ledobta magáról a dzsekijét és a pólóját. Gyönyörködtem a gondosan kidolgozott testében, a szárnyakban, melyek minden egyes levegővételekor megmozdultak és olyan volt, mintha tényleg repülne. Fölém magasodott, de nem csókolt meg. Zihálni kezdtem és kezeimmel bejártam kockás hasát, a mellkasát, majd az izmos hátára csúsztattam a kezem. Egy pillanatig, mintha habozott volna, csak nézett, a karomat simogatta, de semmi több.
- Akarod, Becca?
- Tudod, hogy akarom.
- De az apukád.
- Azért hoztál el, hogy ne gondoljak erre, nem? Nem bírok most erre gondolni.
Lehajolt és megcsókolta a nyakam, ajka minden csókkal egyre feljebb kúszott.
- Szeretnéd, hogy eltereljem a figyelmed?
- Igen.
- És mit szeretnél, hogyan csináljam? – suttogta a csókok között, ajka ezúttal lefelé utazott, a melleim felé.
- Érints meg. Csókolj meg.
- Hol?
- Mindenhol. – lihegtem.
Nem kellett többször mondanom. Ian egy mozdulattal megszabadított a felsőmtől, majd lassan, gyengéden csókolta végig mindenemet úgy, mintha egy porcikámat sem akarta volna kihagyni. Nem is akartam, hogy akár egy pontot is kihagyjon.
- Ian. – nyögtem.
- Mit szeretnél, cica?
- Hogy bennem legyél. Most. – lihegtem.
Éreztem a hasamon, hogy elmosolyodott, majd levette a rövidnadrágomat, a bugyimat, az ő nadrágja szintén lekerült. Fölém magasodott, kezei bejárták a testem pontjait, miközben belém helyezkedett. Felnyögtem az érzésre, ahogy kitöltött, ő pedig felmordult. Aztán végre az ajkát az enyémre helyezte és szenvedélyesen kóstolgatni kezdte.  Erősen mozgott bennem, egyik kezemet megfogta és a fejem mellett összekulcsolta az ujjainkat. Erősen megszorítottam az ujjait, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. A hátam megfeszült, meleg borzongás futott át rajtam. Az egész testemen. Ajkát megharaptam, mire elmosolyodott. Ott szerettem legjobban érezni a mosolyát. Az ajkamon. Leírhatatlan érzés volt. Minden döfésénél nyögdécseltem, alig kaptam levegőt és hallottam, hogy az ő lélegzete is el – el akadozik. Szabad kezemet a hátára csúsztattam és körmeimet az izmaiba mélyesztettem. Közel voltam. Annyira közel.
- Ian. Olyan közel vagyok. – ziháltam.
- Én is, cica. Gyere velem.
Fejét a nyakamba hajtotta, csókolni kezdte, miközben egyre erősebb lökésekkel ajándékozott meg. Aztán az orgazmus megremegtette minden porcikámat, felsikoltottam, Ian pedig morogni kezdett. Úgy szorítottuk egymás kezét, hogy csodálkoztam, nem törtek el az ujjaink. Ian már nem mozgott, csak a heves légzését éreztem a mellkasomon és a szapora szívverését az enyém mellett. Teste rám hanyatlott, a farka lüktetett bennem.
- Mit teszel velem, cica?
- Csak vagyok, Ian. Nem tettem semmit.
Felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Épp ez az. Hogy vagy. Ez az egy dolog, amit akarok. Te.
Megsimogattam a kisfiús acát, majd a hajába túrtam és megigazítottam, mert nem láttam tőle a szép szemeit. Aztán magamhoz húztam és megcsókoltam. Akkor valami féle süllyedést kezdtem érezni és rettegni kezdtem.
- Ez mi?
- Megjöttünk. – mosolygott.
- Máris? Észre sem vettem.
- Mondtam, hogy el fogom terelni a figyelmed, cica. – vigyorgott, aztán kihúzódott belőlem és felállt, öltözködni kezdett. Én is ezt tettem, miközben morcosan néztem rá.
- Szóval nem is kívántál, csak azért feküdtünk le, mert el akartad terelni a figyelmem?
Addigra már rajta volt a nadrágja és a pólója is, én viszont még félig meztelen voltam. Megdermedtem a kis fehérneműmben, amikor Ian egy határozott mozdulattal a falnak nyomott és két kezével börtönt képezett körém-
- Már tudhatnád, kicsi Becca, hogy én mindig kívánlak. Mindent félreértesz. Annyira buta vagy. – mosolygott.
Sokszor nevezett már butának, de nem esett rosszul tőle az a jelző. Igen, kicsit talán tényleg buta voltam. Főleg amikor  ilyen kérdéseket tettem fel neki. Kicsit talán tényleg buta kérdés volt. Ha nem kívánt volna, nem feküdt volna le velem, valahányszor csak teheti, nem igaz?
Végül elmosolyodtam, mire az övé még szélesebb lett. Aztán elengedett, én pedig felöltöztem.