Határtalanság 2 - Csoda(18+)

Harmadik fejezet - Ian

Mi a faszom ütött belém?! Köszönöm. Sajnálom. Ezek a szavak eddig csak a családommal szemben hagyták el a számat. Ez a lány mégis kihozta belőlem. Előző nap valamilyen módon rájött, hogy a szemétkedés csak egy álca. És valamilyen oknál fogva meg is mutattam neki, hogy igaza van. Nem értettem, miért tettem ezt.
De abban biztos voltam, hogy ha nem az iskola előtt parkoltam volna, úgy kényeztettem volna, ahogy még senkit. Három napja senkit nem fektettem le és a farkam már kezdett sajogni. Hisz amikor mellette voltam, eléggé feszült a gatyám. És itt jön a képbe még egy dolog. Nem csak egyszerűen megdugni akartam, mint a többi lányt. Őt kényeztetni akartam. Fel akartam fedezni a testét, minden apró kis pontját. Érezni akartam magam körül. Érezni akartam a haját a kezemen. Meg akartam csókolni. Rohadtul meg akartam csókolni. És basszus, ahogy rám nézett. Mintha teljesen belém látott volna. És ettől rettenetesen féltem. Viszont minden félelmet megért, ha így nézett rám.
- Semmi baj. – mosolyodott el, ami olyan volt, mint a napfény.
Napfény. Azt sem tudtam, hogy ismerem ezt a szót. Soha senkinek nem sikerült még ilyen gondolatokat kihoznia belőlem. Kezdtem megőrülni. És még csak három napja ismertem. Gyorsan kimásztam az autóból, becsaptam magam után az ajtót, majd átszaladtam Becca oldalára és kinyitottam neki az ajtót. Hálásan elmosolyodott, amit akarva akaratlanul is viszonoztam. Megfogtam a kezét, ami valljuk be, nem volt a legjobb ötlet. Apró szikrák pattantak át az ujjairól az enyémekre, amitől végigfutott a gerincemen valami melengető érzés. Egy pillanatra még a levegő is megállt bennem. Kisegítettem az autóból, majd együtt sétáltunk be az iskolába. Amikor beléptünk, Becca rám nézett, majd a kávéautomata felé intett.
- Mennem kell még egy kávéért. Alig aludtam.
- Akkor majd... Majd órán találkozunk.
És természetesen órán pont előttem ült. Szinte megbabonázva néztem a szépen ívelt hátát, a feje tetején összedobott kontyot. Biztosan idegesítette, hogy a szemébe lóg a hosszú, gyönyörű haja. Még jegyzetelni is elfelejtettem. Elképzeltem, hogy hátrafordul hozzám. Aztán átmászott a padon, lelökte a könyveimet, majd a padra ült és szétterpesztette a lábait. A fejéhez nyúlt és leengedte a haját, ami kalászként omlott szét a hátán, a vállán, a kerek mellein. Előrehajolt hozzám, így szabad belátást kaptam a dekoltázsába. Gyönyörű volt. Aztán megszólalt.
- Ian. – de miért volt olyan hangja, mint Jacksonnak?
Akkor eszméltem fel. Jack a könyökével bökdöste az oldalamat, majd amikor megráztam a fejem, felnevetett. Becca újra előttem ült, jegyzetelt, néha pedig felemelte a fejét, hogy a mondandóra is oda tudjon figyelni.
- Hol jársz, haver?
- Sehol. – tagadtam.
De nem tudtam kiverni a fejemből azt, amiről két perce képzelegtem. Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy csengettek. Felkaptam a könyveket, bedobáltam a táskámba, majd elhagytam az osztályt, a haverjaim pedig követtek.
Az előadó felé vettük az irányt. Ott volt az utolsó óránk. Mr. Wilsonnal volt óránk, aki Lacy szerint a legjófejebb tanár volt a suliban. Az ő óráin az előadást gyakoroltuk. Lacy szerint úgy tanított, hogy minden órára adott a diákoknak egy bizonyos műfajt, amiből választaniuk kellett egy számot és elő kellett adni. Tudtam, hogy ezt az órát imádni fogom. Amikor beléptünk a terembe, legszívesebben azonnal kiszaladtam volna a világomból. Olivia azonnal észrevett és intett a csatlósainak, hogy nemsokára visszatér hozzájuk.
- A francba.
- Mi van, haver? – kíváncsiskodott Adam, Jensen viszont azonnal vette az adást.
- Ajjaj. Boszorkány közeleg.
Olivia odatipegett hozzánk a húsz centis magassarkújában. A trikója olan kivágott olt, hogy ha lehajolt volna, beláthattam volna a tüdejéig. Annyi smink volt rajta, mintha meszelt volna. És az a vigyor. Szép lány volt, az biztos. És rettenetesen dögös is. Egyszer jó volt megdugni. De ha már egyszer valamikor az életben rászánnám magam, hogy valakivel kétszer vagy annál többször feküdjek le, az biztos nem ő lett volna.
- Szia, bébi. Tudod, ma este a szüleim nem lesznek otthon és arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. – dúdolta, miközben ujjaival a mellkasomon táncolt.
Megfogtam a kezét, majd finoman eltoltam magamtól, mire ráncolni kezdte a homlokát.
- Azt hiszem, ez nem jó ötlet.
- Ugyan miért? Megértem, hogy senkivel nem fekszel le kétszer, de én nem vagyok akárki. – mondta büszkén, mire a haverjaim felnevettek.
- A senkivel alól nincs kivétel, édesem. Egyszer megkaptad a haveromat, de még egyszer nem fogod.
- Te egy seggfej vagy, Ian. – duzzogott Olivia.
- Köszönöm. Ilyen szépet nem gyakran mondanak nekem.
Abban a pillanatban nyílott az ajtó, majd megcsapott egy ismerős, természetes vaníliaillat. Amikor az ajtó felé néztem, megláttam, hogy Becca lépett be rajta. Mosolygott, de csak erőltetetten. És vagy öt fiú lebzselt körülötte. Féltékenység fogott el, amiért legszívesebben seggbe rúgtam volna magam. És szinte semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mindenki húzzon el tőle. Én akartam körülötte lebzselni. Megráztam a fejem és úgy éreztem magam, mint egy kutya, aki nem tudja, miért, de fut valami után, ami nem is lehet az övé.
- Ian. Ian! – visított az arcomba Olivia, amitől egyszerre eszméltem fel és süketültem meg.
- Mi van?
- Komolyan azt az új libát bámulod?
- Van ehhez valami közöd? – kérdeztem vissza gúnyosan – Mennem kell.
Azzal ott is hagytam mind a lányt, mind a fiúkat és Becca felé indultam, aki láthatóan azt sem tudta, melyik fiú kérdésére válaszoljon. Megálltam előtte, mire mosolyogva, lihegve és kicsit ijedten bámult rám.
- Ian. – kiáltott fel meglepetten, a tekintete segítségért kiáltott.
- Elfelejtetted ideadni a jegyzeteidet. – hazudtam mosolyogva, mire azonnal kapcsolt és kifújt egy nagy adag levegőt.
- Ó, basszus. – kapott a fejéhez, mintha tényleg elfelejtette volna – Gyere velem. Máris előkotrom. Majd beszélünk, fiúk. – intett hátra a fiúknak, akik felmordultak.
Becca viszont rájuk sem hederített, a szemét forgatva elment mellettem, én pedig követtem.
- Kössz. Elkaptak. – nevetett fel halkan, miközben odamentünk a srácokhoz és mindketten ledobtuk egy – egy székre a táskáinkat, majd leültünk.
A fiúk láthatóan nem értették, mit keres velem egy olyan dögös és nehezen megkapható lány.. De azért a nyálukat is elég látványosan csorgatták. Becca elénk ült le, de alig foglalt helyet, Jensen megkocogtatta a vállát, mire a lány hátrafordult. Jensen kinyújtotta felé a kezét, amit Becca mosolyogva elfogadott,  Jensen pedig lehajolt és megcsókolta a kezét.
- Jensen vagyok.
- Én meg Becca.
Ezt nem hiszem el. Neki meg Adamnek azonnal bemutatkozott, én meg két napig törtem magam, hogy megmondja a nevét.
Jack is bemutatkozott neki, Becca viszonozta. Aztán a lány rám pillantott. Gyönyörű szemeiből sütött egy kis gonoszság, gúnyosan elmosolyodott. A kis... Játszott velem, direkt akart felhúzni. Na oké. Ha ő játszani akart, akkor én is játszani fogok.
- Te Becca. Tegnap amikor zuhanyozni mentem, észrevettem, hogy az egyik tangádat a fürdőben hagytad. – mondtam neki komolyságot színlelve, mire hátrafordult.
A szemei szikrát szórtak, láthatóan nem is értette, miről beszélek, viszont belement a játékba.
- Nem hordok tangát. Asszem az a tiéd volt. – mondta komolyan, mire a fiúk felnevettek.
Aztán mintegy varázsütésre, mind elhallgattak. Akkor esett le nekik, hogy mit mondtam.
- Na várjunk csak. Ti együtt éltek? – csattant fel Jensen – Akkor hozzá költöztél el a szobából?
- Nem hozzám. – vágott közbe Becca -  A testvérem barátjához költözött.
- Van testvéred? Van belőled még egy? – reménykedett Jack.
- Igen. De ő foglalt. Szóval tegyetek le róla.
- Akkor már csak te maradtál, cica. – hajoltam hozzá előre, a széke háttámlájára támaszkodtam.
Ezzel viszont annyira közel kerültem hozzá, hogy éreztem a finom leheletét az arcomon. Ha egy centiméterrel közelebb hajoltam volna hozzá, meg tudtam volna csókolni. És basszus, rettenetesen meg akartam csókolni. Becca arca megkeményedett, szinte semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Viszont a szaporább légzése elárulta, hogy talán ő is arra gondol, amire én. Vagyis... Reméltem. Eddig senkiért nem kellett harcolnom, egy lány után sem futottam, mert ők egy szóra az ágyamban termettek. Viszont ő nem volt könnyű vérű. Ő más volt.
- Rólam akár le is tehetsz. Cica. – mondta nyomatékosan.
- Nem olyan könnyű rólad letenni.
Szóra nyitotta a száját, de abban a pillanatban nagy csapódással kinyílott az ajtó, majd egy tanár lépett be rajta. Harmincévesnek tűnt, szakállas, szemüveges. És menőn öltözött. Inkább tűnt öreg diáknak, mint tanárnak.
- Na helló, újoncok. – csapta össze a kezét, majd felugrott a színpadra.
Visszaültem a helyemre, Becca pedig előre fordult, ez viszont nem segített a felrobbanni akaró mellkasomon.
Ted Wilson vagyok. Állítólag az enyémek a leglazább órák. – nevetett – De nem csak énekelgetni fogtok. Szeretnélek titeket megismertetni minden műfajjal, az előadás módjával. Akinek szüksége van rá, javítunk a hangszínén. Ma mindenki azt énekel, amit akar, hogy lássam, ki mit szeret a legjobban, de aztán én parancsolok. – jegyezte meg nevetve, aztán rám nézett – Mr. Rogers, igaz? – mutatott rám.
- Igen?
- Ön Lacy Rogers öccse, jól tudom?
- Igen.
- Akkor magáé az első szám. Hallottam, csapata is van. Hozza őket is.
A fiúk megdörzsölték a tenyerüket, majd mind felálltunk és miután Mr. Wilson leszállt a színpadról, mi felmásztunk. Adam elfoglalta helyét a basszusgitárnál, Jensen a szóló gitárt vette a kezébe, Adam pedig leült a dobokhoz. Hátrafordultam hozzájuk és bejelentettem, mit fogunk énekelni. A kezembe vettem a mikrofont, majd Adam leütötte az első ritmust Andy Black „We don’t have to dance” című számából. Amikor énekeltem, semmire nem gondoltam. Mindent kivertem a fejemből. Viszont most éneklés közben a tekintetem Beccára siklott. Kerek szemekkel nézett, mintha teljesen megbabonázta volna valami. Felszabadultam a tekintetétől. Mozogni kezdtem, éneklés közben mászkáltam a színpadon, talán még nevettem is. A fiúk pedig ugyanezt tették. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Senkit nem akartam lenyűgözni. Talán csak azt a szürke szemű bombázót, aki úgy bámult, mintha le akarta volna rólam szedni a ruhát. Ha tudta volna, mennyire szívesen levettem volna neki a ruháimat. Úgy éreztem magam, mint egy igazi rock sztár. Imádtam az érzést.
Amikor vége lett a számnak, kifújtam magam. A szívem vágtatott, az adrenalin csörtetett az ereimben. Leírhatatlan érzés volt. Az osztálytársaink megtapsoltak, Mr. Wilson pedig elismerően nézett ránk.
- Ez nem semmi volt, fiúk. Bennetek van valami. És ezt meg is mutattátok. Gratulálok.
- Kössz, Mr. Wilson.
Leültünk a helyünkre, Becca viszont pont akkor állt fel.
- Jöhetek?
- Igen, Miss...
- Daniels. – mosolygott.
- Öné a színpad, Miss Daniels.
Becca felállt a színpadra, szólt a DJ – nek, hogy mit játszon, majd a kezébe vette a mikrofont. Amikor felcsendültek az első akkordok, még nem is tudtam, mit énekel. Valami lányos szám lehetett. Azt hiszem, Taylor Swift, vagy valami hasonló. Ja, igen. A „Blank space”. Lacy imádta ezt az előadót és amíg velük éltem, szinte fejből megtanultam minden számát. Becca csodás volt a színpadon, igazán odaadó, de valamiért úgy láttam, ez a szám nem hozza elő az igazi énjét. Becca ennél sokkal vadabb volt. Ez a zene visszatartotta őt attól, hogy megmutassa, milyen valójában. Minden ok nélkül felálltam és bekiabáltam neki.
- Úgy gondolom ez a szám nem hozza ki belőled a vadmacskát!
Becca ráncolni kezdte a homlokát, majd intett a Dj – nek, hogy állítsa le a zenét.
- Parancsolsz? – kérdezte feldúltan.
- Te ennél vadabb vagy, cica. Ez a lányos szarság nem a te műfajod. Vagy mást nem is tudsz énekelni?
Az arca vörös lett a dühtől, még méterekről is láttam, ahogy fújtatni kezdett.
- Jól van. Kölcsön kérhetem a bandádat?
- Csak ha nem Celine Dion – t akarsz velük játszatni.
- Ó, emiatt nem kell aggódnod.
- Jól van. Menjetek, fiúk.
A haverjaim talán boldogabbak voltak, hogy Beccával zenélhetnek, mint velem. Árulók. De megértettem. A felvételije óta újra akartam vele énekelni.
- Adam, légyszi, a dzsekimet. – mutatott Becca a táskáján lévő fekete bőrdzsekire, amit Adam alásan át is nyújtott neki.
Amíg a fiúk elfoglalták a helyüket, Becca felvette a dzsekijét, leengedte a haját, majd hátrafordult és szólt a bandámnak, hogy mit akar előadni. Aztán rám pillantott. Tekintetében a büszkeség mellett egy kis félelem is megcsillant, de mintha minden eltűnt volna, amikor egy AC/DC szám felcsendült. Becca egy percre lehunyta a szemeit, majd énekelni kezdte a „You shook me all night long” című dalt. És.... Te. Jó. Szent. Szar. Senkit nem láttam még ennyire felszabadultan mozogni, énekelni. Ő is olyan volt, mint egy igazi istennő. A fiúk kerek szemekkel bámulták, de játszottak tovább. Mr. Wilson ugyanolyan megbabonázva nézte, ahogy mindenki más. Csak Via bámult féltékeny tekintettel a színpadra, a csatlósai meg próbálták megnyugtatni. Becca úgy beleélte magát, mintha egy igazi koncertet adott volna. És ez csodálatossá tette az egész előadást. Azt sem tudtam, köpjek – e, vagy nyeljek.
Amikor vége lett a számnak, Becca kifújta magát és olyan boldog, őszinte mosolyt láttam az arcán, ami azt mutatta, mennyire élvezte a szereplést. Mindenki tapsolt. Az egész osztály. Jack lemászott a színpadról és leemelte Beccát.
- Csodás volt, Miss Daniels. Nem járt még az iskolába olyan női előadó, aki így szerepelt volna az első órán.
- Köszönöm, Mr. Wilson. – mosolygott Becca.
A bandám tagjai még mindig kerek szemekkel bámulták és olyanokat kiabáltak neki, mint „Legyél a feleségem”, Légyszi légy a gyerekeim anyja”. Becca felnevetett, majd felkapta a táskáját. Rám pillantott, de tényleg csak egy pillantás volt az egész. Aztán kiment a teremből. És ezzel még jobban felkúrt, mintha bármit is mondott volna. Utána eredtem gyors léptekkel, így még a folyosón elkaptam. Megfogtam a csuklóját, csak gyengéden, nehogy bántsam. Becca értetlen arccal fordult felém, hallottam, ahogy levegőért kapott és közelebb húztam magamhoz.
- Ian. Mit csinálsz?
- Csak... Csak bocsánatot akartam kérni, amiért leszóltalak. De te eszméletlen jó voltál kicsi Becca. És szeretném, ha énekelnél velem az őszi szünet előtti bulin.
Elkerekedtek a szemei és édesen dadogni kezdett. Kiakasztottam. Megint. És ez tetszett.
- Ez... Ez komoly? – csillant fel a szeme - És a bandád többi tagja? Mit fognak hozzá szólni?
- Hidd el nekem. Ők is akarják majd. Kérlek.
Ezt a szót sem ejtettem még ki a számon. Fura dolgokat hozott ki belőlem ez a bombázó.
- Én... Én nem is tudom. – rázta meg a fejét.
- Nyugi, lesz mellette időd a könyvtárba benézni és elmerülni a könyveidben.
- Szemét vagy, Ian.
- Tudom. Akkor jössz?
- Mi ebben a jó neked?
- Az, hogy egy ilyen bombázóval énekelhetek. – vallottam be vigyorogva.
- Szóval nem is az előadás miatt akarsz énekelni velem, igaz? – tudakolta.
- Az is benne van. De mellette meg biztos... – nem akartam befejezni, mert az tényleg nagy szemétség lett volna tőlem.
- Biztos mi?
- Semmi. Nem is tudom, mit akartam mondani. – hazudtam – De tényleg szeretném, ha énekelnél velem. Gyere vissza. – kérleltem, mire megenyhült a tekintete – Megbeszéljük a fiúkkal. Ők is örülni fognak neki.
- Jól van. – adta be a derekát.
Magammal húztam a terembe. Éppen Olivia énekelt a színpadon a csatlósaival. Amit persze le se szartam. Mondjuk amikor Olivia meglátott, a színpad élére táncolta magát.
- Úgy látom, az a lány is le akar téged nyűgözni. – intett Becca a fejével Olivia felé.
- Nem olyan könnyű engem lenyűgözni. – kacsintottam rá.
- Most már nyugodtan mondhatom, hogy egoista vagy. – mosolygott halványan.
- Igen, most már mondhatod.
Akkor értünk oda a fiúkhoz, akik természetesen azonnal lerohanták Beccát azzal, hogy mennyire lenyűgöző volt. Szegény lány meg sem tudott szólalni.
- Elég már fiúk. Hagyjátok levegőzni. Ne legyetek majmok, de Becca velünk fog énekelni a bulin.
A fiúk szája tátva maradt. Egy pár pillanatig csak kerek szemekkel bámultak ránk, aztán Adam szólalt msg.
- Na végre, hogy lesz egy csaj is a bandában. Remélem őt nem fogod kirúgni.
- Kirúgni?
Na, már csak ez kellett.
- Ja. Olivia, aki most van a színpadon, egyszer próbált velünk. Aztán lefeküdtek egymással. Via pedig többet kívánt ettől, Ian ezért kirúgta.
- Hát, engem ettől nem kell félteni. Én soha az életben nem feküdnék le vele.
Ez fájt. De meg is értettem. Nem az a fajta lány volt, akit csak egyszer lehet megfektetni. Ő ennél sokkal többet érdemelt. Én viszont nem feküdtem le senkivel egynél többször. Szóval egyikünk ellentmondott a másiknak. Ennek ellenére pedig annyira kívántam, hogy az már fájt.
- És hol próbálunk?
- Adamnek van egy stúdiója. Az apjától kapta születésnapjára. Ott szoktunk próbálni. Suli után azonnal oda megyünk ma. Egy héten többször is próbálunk, de nem minden nap.
- Rendben.
Olivia után még az osztály többi tagja is előadott egy – egy számot. Valaki rockot, valaki pop számot, némelyikük countryt, a lányok meg főlek nyálas számokat énekeltek. Az óra vége előtt Mr. Wilson megint felment a színpadra.
- Na. Rég láttam ennyi tehetséges fiatalt egy helyen. Senkit nem akarok megbántani, de némelyikük azért szorul egy kis javításra. Ígérem, hogy diplomaosztóra mindenkiből igazi sztár lesz. Ügyesek voltatok. Az első házitok egy pop duett lesz. Mindenki válasszon majd párt és gyors számot énekeljetek. A lassú és szomorú rész majd aztán jön. Szép napot nektek.
Azzal le is mászott a színpadról, a csengő pedig jelezte, hogy vége az órának. A fiúkkal és Beccával elindultunk a suli kijárata felé, miután elhagytuk a termet. Morfondírozni kezdtem azon, hogy megkérem Beccát, énekeljen velem. De ahhoz kettesben akartam maradni vele.
Amikor kiléptünk a szabad levegőre, meghallottam egy visító hangot, amitől felállt a szőr a hátamon.
- Ian!
Nem akartam megfordulni, de ilyen kiáltás mellett nehéz lett volna tettetni, hogy nem hallottam. Még Becca is megijedt. Majdnem kiejtette a telefont a kezéből, amit éppen nyomogott. Megfordultam és megláttam, hogy Olivia a magassarkújában tipeg felénk.
- Hé, bébi. Azon gondolkodtam, hogy énekelhetnénk együtt az elkövetkező duetteket.
- Hé, bébi. Nem. – vágtam oda, mire megszeppent.
- Miért?
- Mert én Beccával énekelek.
Becca szemei aznap már vagy húszadszorra kerekedtek el. De persze megint kihúzott a pácból.
- Ja, igen. – mosolygott, majd bedobta a táskájába a telefont.
- És mégis miért vele énekelsz? Hiszen...
- Mert valami bajod van velem? – kérdezte teljesen nyugodt hangon Becca, de az arca azt tükrözte, hogy szívesen behútzna neki egyet.
- Ja. Azt hiszed, hogy idejössz a húgoddal, apuci pedig majd mindent elrendez? Biztos Mr. Wilsont is lefizette, hogy jól bánjon veled.
- Ja, persze. Az én apám nem süllyedne olyan mélyre, mint valószínüleg a te szüleid. Legközelebb mondd meg az építészeteknek, hogy az ott a fejed, nem pedig a fal. Szerintem nem látta és arra is kent egy ki vakolatot
Hú, bassza meg! Ennek a lánynak aztán volt vér a pucájában.
- Anyu engem legalább megtanított, hogy nézzek ki úgy, mint egy nő.
Becca elhallgatott és meghőkölt. Azt hiszem, Olvivia túllőtt a célon.
- Via, most már tényleg fejezd be! – csattantam fel – Egy érzéketlen liba vagy. Egyszer is sok volt veled, Beccáról pedig szállj le. Semmit nem ártott neked.
Megfogtam Becca kezét és elvezettem onnan. Fogalmam sem volt, mi érintette meg ennyire őt, de szótlan lett, a korábbi gyönyörű mosolya eltűnt. Segíteni akartam neki. A fiúk beszálltak ki – ki a saját kocsijába, én pedig Beccát elvezettem az Escalade – hoz. Kinyitottam neki az ajtót, mire beült, majd úgy szólalt meg, hogy rám sem nézett.
- Köszönöm.
- Szívesen.
Átmentem a kocsi másik oldalára, beszálltam, majd elindultam Adamék háza felé. Becca csak bámult ki az ablakon és láttam, hogy néha – néha letörölt egy könnycseppet a szeme alól. Majd megszakadt a szívem, amiért így láttam. Ő olyan... Olyan erős volt, olyan bátor. Mégis törékeny volt legbelül és érzékeny. És én ezt az oldalát is látni akartam. Meg akartam őt ismerni. Fura, de ő volt az első lány, akit meg is akartam ismerni, nem csak lefektetni.
- Becca.
- Hm?
- Minden rendben?
- Igen. – felelte halkan, szipogva – Minden oké.
- Nem oké. A francba is, megbántott.
- Nem bántott meg.
- Ugyan már, Becca. Nem kell mindig erősnek mutatnod magad. Felhozta anyukádat és összezuhantál. – érveltem.
- Az anyám meghalt, oké?! – csattant fel.
Elhallgattam. Basszus, fogalmam sem volt róla. Vagyis… De, igen. Akkor mondta, amikor először énekeltünk együtt, viszont akkor még csak megdugni akartam és ezt az infót elfelejtettem. Viszont azt el sem tudtam képzelni, mennyire fájhat ez neki.
- Sajnálom. – ennyit tudtam neki mondani, de ez őszinte volt.
- Semmi baj. Már... Már túltettem magam rajta.
Nem úgy nézett ki, mint aki igazat mond. Egy ilyenen mégis hogy a fenébe tudja túltenni magát az ember? Senkit nem veszítettem még el a családomból, de ha ne adj Isten megtörtént volna, biztos nem lennék képes túltenni magam rajta. És még ő sem tette. Láttam az arckifejezésén és a hamis mosolyán. Nem tudtam, hogyan tudnák neki segíteni. Kinyújtottam a kezem és megfogtam a kezét. Kicsike volt, kecses és puha. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel, amin őszintén meglepődtem, de jóleső borzongás futott végig rajtam. Akkor pillantott rám, amikor én is őrá. A szemei könnyesek voltak, de elmosolyodott. És ez most őszinte mosoly volt.
- Mondtam én, hogy jó ember vagy.
- Ne mondd el senkinek. Rontana az imidzsemen. – mondtam neki komolyságot színlelve, mire felkuncogott.
Édes volt.
- Rendben. A mi titkunk.
Ezen elmosolyodtam. Fura módon jól éreztem magam vele. Nem úgy, mint egy baráttal, hanem teljesen más módon. Új volt. Fura és egy kicsit rémisztő. Becca egész úton fogta a kezem, az ujjaimmal játszott. Én pedig egyre fullasztóbbank éreztem a kocsit.
Miután leparkoltam Adamék háza előtt, megvártuk a fiúkat, majd bementünk a stúdióba. Becca csodálattal bámulta a stúdiót. Láthatóan nagyon tetszett neki.
- Ez csodás.
- Kössz. – nevetett Adam, majd a hűtőhöz lépett és mindenkinek odadobott egy kólát.
- Én kérhetnék inkább egy kávét?
- Nem ittál ma még eleget?
- Fáradt vagyok. Egész hétvégén nem aludtam.
Ahogy én sem. Megfordult a fejemben, hogy vajon ő is amiatt volt álmatlan, amiért én? Ő is gondolt rám? Ő is kívánt?
Neeem, biztos, hogy nem. Ahhoz én nem voltam elég jó.
Adam lefőzött Beccának egy kávét, amit azonnal el is fogyasztott. Kezdtem aggódni érte.
- És mit fogunk énekelni? – kérdezte izgatottan, az arca pedig felragyogott.
- Valami metált. – öltötte ki a nyelvét Jackson és felnevetett.
Becca viszont elfintorodott és ráncolni kezdte a homlokát.
- Most mi van?
- Komolyan? Komolyan olyan zenét akartok játszani a bulin, aminek semmi értelme? – kérdezte gúnyosan.
- Mi baj van vele? – állt mellém Adam.
- Az, hogy szerintem semmi értelme. Miért nem játszotok valami lazább rockot, amire még normálisan bulizni, esetleg táncolni is lehet. Mondjuk Green Day, Linkin Park vagy valami hasonló.
- Hé. Énekelni hívtalak ide, nem parancsolgatni. – csattantam fel, mire felkuncogott.
Még csak nem is mutatott semmiféle megbánást. De komolyan. Megkértem, hogy énekeljen velünk, de ez nem jelentette azt, hogy megmondhatja, mit adjunk elő a bulin.
-  Jól van. Játszatok, amit akartok. De én nem fogom a fejem rázogatni és értelmetlen dolgokat ordibálni a színpadon.
Azzal sarkon is fordult és kiment a teremből. Amikor megfordultam, a srácok karba tett kézzel, furán bámultak rám.
- Most mi van?
- Szerintem igaza van. – szólalt fel Jackson.
- Ja. Be kell látnod, hogy igaza van a kiscsajnak. Szerintem többen buliznának egy Linkin Park számra, mint egy Iron Maiden számra.
Azt hiszem, nekem is be kellett vallanom, hogy igaza volt. A bandánk csak a nyáron állt össze. Egyszer kipróbáltunk heavy metál számokat énekelni – vagyis ordibálni, ahogy Becca mondta, egyszer pedig lazább rockot énekeltünk. És be kellett vallanom, hogy a Green Day számokkal nagyobb sikerünk volt. A szememet kezdtem forgatni, de a srácok várakozóan néztek rám. Így hát megint Becca után eredtem és a ház előtt el is kaptam. A feljárón toporgott a kocsim mellett. Háttal állva nekem. A vállára tettem a kezem, mire akkorát sikított, hogy bedugult a fülem.
- Mi a szar?! – sikította, majd ijedten fordult felém.
- Bocsi! – vigyorogtam, majd fél kézzel nekitámaszkodtam a kocsimnak, mire felvont szemöldökkel, várakozóan nézett rám.
- Mi van?
- Öhm. Én tudod... Beszélgettünk a srácokkal és rájöttünk, hogy igazad van.
- És?
- És még mindig szeretném, ha énekelnél velem. – mondtam olyan kedvesen és őszintén, hogy még én is meglepődtem magamon.
Becca pár pillanatra csendben maradt. Láttam a tekintetén, hogy gondolkodik, majd végül halkan szólalt meg.
- Jól van.
Visszamentünk, addigra pedig a fiúk elfoglalták a helyüket.
- Mit szóltok egy Good Charlotte számhoz? Első próbának. – vigyorgott Jack.
- Legyen.
Becca és én a kezünkbe vettünk egy – egy mikrofont, aztán a banda zenélni kezdett, mi pedig énekelni.