Minden Mögött

Prológus

Egy pohár Colával a kezemben állok az ablaknál. A júniusi nap már lefelé száll az égbolton gyönyörűen tükröződve a tenger hullámain. Boldognak kellene lennem pusztán a látványtól is, hiszen kevés embernek adatik meg, hogy ezt lássa az ablakából, de valami nincs rendben. Én magam nem vagyok rendben, és az a legrosszabb, hogy ennek egyszerűen nem szabadna így lennie. Mit teszel, ha olyat szeretsz, akit nem kellene? Aki ellen minden idegszáladdal küzdöttél hetekig, hónapokig, de végül kénytelen vagy magadnak is beismerni, hogy szereted. És nem azért nem szabadna szeretned, mert mások tiltják, vagy mert valamilyen oknál fogva utálnod kellene. Épp ellenkezőleg. Mit teszel, ha ez a valaki a legeslegjobb barátod, a ki nem mondott másik feled, aki ha emiatt elhagy, abba biztosan belehalsz, mert nem tudnál élni nélküle? Ilyenkor már az is elhanyagolható probléma, hogy van közben egy barátnőd, aki elvileg hazavár és szeret téged. Sőt, elvileg te is szereted őt. Mikor ebbe belegondolok, nem csak szerencsétlennek, de egyenesen szánalmasnak érzem magam, mert kénytelen vagyok belátni, hogy a párom elvesztése sokkal kisebb fájdalmat okozna, mint az Övé. Lehetetlen egy helyzet. Ilyenkor lehet az ember bármekkora Jani, nincs jó megoldás. Ha nem mondom el, belepusztulok. De ha elmondom, és elhagy, abba is. Más opció pedig nyilvánvaló, hogy nincs. Kizárt, hogy viszonozza gyermeteg érzéseimet, elég jelét adta már az évek alatt, hogy nem tenné, pedig egészen sokáig tényleg nem gondoltam komolyan, amikkel húztam az agyát. „Jani, bazdmeg, ne buziskodjál már!" Minden visszaszólás, ami eddig szimplán vicces volt, jelen pillanatban elképesztő fájdalommal suhan át az agyamon. Én akkor vicceltem, de ő nem, ezek a mondatok ahhoz túl őszinték voltak. Hogy lehetsz ekkora balfasz, Jani?! Addig poénkodtál a gordiuszi csomóval, míg te magad ragadtál bele...

- Jani? Beszélhetnénk? - szólal meg hirtelen egy kedves hang a hátam mögött.