Minden Mögött

11. Lóma

/ P I S T I /

Zenfone. Új tech cucc. Azaz VR-ék megint utaznak. Ami annyit jelent, hogy 2 napig megint kettesben vagyok Janival, és még ha az egyik nap a rendezvénnyel is fog eltelni, senki előtt nem kell kényszeredetten játszanunk magunkat. Rómában még annyi veszélyes szempár sem fenyeget az utcán, mint mondjuk Londonban. Bárcsak így lehetne otthon is! Már annyira ránk égett a „haverok vagyunk" álarc, hogy el is felejtem, milyen felszabadító érzés, mikor az ezt az álarcot hátrahagyva egy kicsit kirepülünk az országból. Egy gyors helyzetjelentő Instakép a repülőről, aztán Jani visszabújik hozzám. Mióta együtt vagyunk, sokkal kevésbé utálom a hosszú repülőutakat. Sőt, kifejezetten megszerettem őket. Minden perc kincs, amit gátlások nélkül tölthetünk együtt, még akkor is, ha ez annyiból áll, hogy Jani a vállamra dőlve alussza végig az utat, vagy netán fordítva. Valamiért azóta én is tudok repülőn aludni... Most is hasonlóan utazunk, Jani az út második felén rajtam szuszog, miközben én fekete hajába döntöm a fejem, és a telefonomat nyomkodom. Olyan aranyosan alszik, hogy kedvem lenne csinálni egy képet és feltenni Instára, de egyrészt ezt a helyzetet nehéz lenne úgy prezentálni, hogy ne legyen túl buzis, másrészt pedig ez a fajta viccelődés Jani asztala. Tincseit visszatűrve ébresztem fel, amik időközben az arcába kezdtek lógni. Mikor leszállunk a repülőről, azonnal megfogom a kezét, jelezvén, hogy itt most szabadok vagyunk, és ennek minden percét ki fogjuk használni, mert nem kell úgy sétálnunk, hogy kínosan ügyelünk a legalább félméternyi köztünk lévő távolságra.

Először természetesen a szállásunkat vesszük célba, és megkönnyebbülve nyugtázzuk, hogy csak egy szobát kaptunk, bár egyértelmű, hogy két ággyal. Ez a vlogban is tökéletesen látszik, ezért Jani nem emeli ki külön, azt meg már úgysem mondja meg senki, hogy egyiket végül csak a táskák tárolására fogjuk majd használni. A rendezvény egész baszóra sikerül, de azért rendesen kifáradunk estére, szóval a nap közben támadt esti sétálós ötletemet inkább fel sem vetem Janinak. Miután ő is visszatér a zuhanyzásból, bemászik mellém az ágyba. Nem mondom, hogy nem szűkös a hely, mivel hivatalosan egyszemélyes ágyról van szó, de hát a faszom se alszik külön, mikor végre senki nem lát minket. Legalább drága János kénytelen lesz hozzám bújni, ha nem akar a földön kikötni az éjszaka közepén. Gondolom, ő sem így értette, hogy „a padlóla le". Jani egy szót sem szól, türelmesen megvárja a mellkasomra fekve, míg lájkolom a mai utolsó Twitter bejegyzést, majd lerakom a telefont az éjjeliszekrényre. Ezután felnéz rám, én pedig csak úgy elveszek a szemeiben, mert éppen most az esik jól. Olyan boldogok lennénk, ha mindig csak tehetnénk, ami épp jól esik, bárhol, bármikor. Ilyenkor, mikor egy távoli országban vagyunk, ahol senki sem ismer minket, rejtve vagyunk minden kíváncsi szem és minden kamera elöl, úgy érzem, megáll az idő. Mintha sosem kellene többé rohannunk sehova, és az örökkévalóság is a miénk lenne. A régi Pisti nem érezte volna ezt. De a régi Pisti Debrecenben, a mindennapok forgatagában soha nem is félt attól, hogy túl keveset lesz ezzel a hülyével, akit úgy szeret. Az új Pisti pedig meg van róla győződve, hogy egyetlen élet akkor sem lesz elég ezekből a zöldesbarna szemekből, ha ezentúl minden nap nézheti őket. Gondolataim valószínűleg kiülnek az arcomra, mert Jani, aki eddig szintén a szemembe veszve nézett rám, miközben a hajával játszottam, most összehúzott szemöldökkel megszólal.

- Mi a baj, Pisti?

- Csak szeretlek. - mondom, mintha mi sem lenne természetesebb.

- És az baj? - mosolyodik el szerényen.

- Az a baj, hogy nem szeretlek elég régen. Mert egy fasz voltam. - puszilok a hajába.

- Jaj, mondtam már, hogy ne marcangold magad ezért! Nem vártam rád éveket, mielőtt bevallottad, hogy szeretsz, csupán 2 hónapot, az szinte semmi nem volt. - próbál vigasztalni.