Minden Mögött

13. Meg ne halj már miattam!

/ P I S T I /

Már javában benne vagyunk 2018-ban, mikor újabb kötelesség szólít vissza Londonba. Ráadásul egy elég menő ügyben jövünk, egy újabb szabadulószoba-videóval kapcsolatban. A forgatás rendben zajlik, élvezzük, hogy megint hasonlót csinálhatunk, jó egy kicsit nosztalgiázni az Escape TheVR után. Viszont miután végzünk a kötelező dolgunkkal, kiderül, hogy később indul a gépünk, így van időnk szétnézni és sétálni egy kicsit. Habár Londonban nagyobb eséllyel futunk össze magyarokkal, akik talán ismerhetnek is minket, ma olyan hangulatban vagyok, hogy kézen fogva sétálok Janival és bízom a szerencsénkben. Lövünk Chinatown-ban egy Instaképet, majd megyünk tovább és csak legeltetjük a szemünket a városon.

- Mi ez a kép, Jani? - nézem meg a még egyszer a fotót, mielőtt kiraknám. - Nem vagy PC... - nevetek azon, hogy egyik kezével széthúzta a bal szemét.

- Bocsáss meg. - nevet Jani is. - Egyébként zseniális volt ez a szabaduló szoba, imádni fogják a srácok.

- Szerintem is!

- Kár, hogy ott volt a srác...

- Hogy érted ezt?

- Akkor ki sem kellett volna szabadulnunk... - mondja Jani sokat sejtető vigyorral.

- De hülye vagy, bazdmeg! - röhögök fel a nyílt utcán, mire egy páran ránk néznek. Remélem, egyikük sem magyar.

- Pisti, ugye tudod, hogy boldog vagyok veled? - kérdezi hirtelen. Nem is értem, miért, hiszen ha nem mondaná, is látnám.

- Tudom hát. De miért mondod ezt?

- Mert nem akarom, hogy azt hidd, csak azért játszom magam, hogy ne bántsalak meg. Tényleg boldog vagyok, és úgy gondolom, hogy megéri ez az egész cirkusz, amit otthon művelünk.

- Egy percig sem gondoltam ezt. - állok meg a szemébe nézve. - De örülök, hogy Mr. Jani ismét tisztázott. - erre mindketten elmosolyodunk, majd tekintve, hogy mégiscsak az utcán vagyunk, inkább csak megölelem. - Sosem kételkedtem benned. - súgom a fülébe, mire válaszul kicsit jobban magához szorít. Nem tudom, mi okozta nála ezt a hirtelen elbizonytalanodást, de furcsamód örülök neki. Ez is csak azt bizonyítja, hogy még mindig szeret. Inkább bele sem gondolok, hogy érezném magam, ha egyszer csak már nem érezném ezt.

Mert Janiból nincs másik. Nem is volt, és soha nem is lesz. Az a furcsa, hogyha valaki most rákérdezne, hogy meleg vagyok-e, még mindig azt mondanám, hogy nem. A melegek a fiúkat szeretik. Én nem szeretem a fiúkat. Csak Janit. Nem azért szeretem, mert ez vagy az, hanem mert Jani. Mert a másik felem, mert hozzám tartozik, mint a fehérhez a fekete, mint a télhez a nyár. Ott rontottam el éveken keresztül, hogy azon voltam fennakadva, hogy srác. Most már nem érdekel. Most már csak úgy szeretem. Mert Jani.

Épp ezért esek kétségbe, mikor egyik nap közli velem, hogy meghívtak minket egy újabb telefon bemutatóra Párizsba. Azaz, hogy már megint csak egyikünket.

- Nem hiszem el, hogy ezek sem tudnak számolni, bazdmeg! Hogy lehet valaki ekkora fasz?! - mérgelődök magamból kikelve.

- Az a baj, hogy van más is... - mondja Jani félénken, habár tudja, hogy nem rá haragszom.

- Mi más?!

- Orsi el akar velem jönni. Ugyan a rendezvényre nem jöhet be, de azt mondja, attól még előtte és utána sétálhatnánk Párizsban, mert az...romantikus.

- Hát ez kurva jó, bazdmeg! Legalább mennél egyedül! Istenem, miért kell valaminek mindig elbaszódni?! A faszom ki van! Jani! Ne már... - a fejemet elöntő harag egyik pillanatról a másikra változik át megsemmisüléssé, és lerogyok a kanapéra, ami előtt állva őrjöngtem eddig. - Mikor lesz? És meddig tart? - kérdezem megenyhülve, miközben ülve a földet bámulom.