Minden Mögött

6. New York, te csodás

/ J A N I /

- Pistiiiii! Ébresztő! - rázom meg Pisti vállát másodszorra, mire hajlandó legalább annyira megmozdulni, hogy lássam, hogy él.

- Mivaaaaan? - hallatszik a párnába fojtott kérdés.

- 5:12 van, el fogunk késni! Tudod, New York is ON!

Szegény olyan arccal mászik ki az ágyból, mint aki egy hete nem aludt, de előtte még futott egy félmaratont. Én sem vagyok sokkal frissebb, de muszáj nyomni az ipart, a csatornáért mindent. Nagy nehezen összeszedjük magunkat, kimegyünk reptérre, onnan pedig először ismét Londonba indulunk, hogy pár órás várakozás után New York-ba folytatódjon tovább az utazás. Szerencsére kaptunk pár plusz napot az Acer sajtótájékoztató előtt, szóval rendesen meg tudunk nézni mindent a városban, amit szeretnénk, még több szállásunk is lesz, amíg itt vagyunk. Az első helyen ismét közös szobát kapunk, bár én a vlogban külön kiemelem, hogy két ágy van a szobában, mielőtt beindul az elméletgyártás. Igazából nem is magam miatt közlöm ezt, hanem Pisti miatt, tudom, hogy allergiás minden hasonló összeesküvés-elméletre, és inkább megelőzöm a bajt. Engem egy ideje nem zavarnak ezek a dolgok, hogy miért, abba még sosem gondoltam bele. Egészen mostanáig.

Az első utunk egy elég baszó közlekedési múzeumba vezet tele repülőkkel, űrhajóval, és bejárunk egy teljes anyahajót. Ritkán látom Pistit ilyen aranyosan izgatottnak, mintha egész életében erre vágyott volna. Úgy néz körbe, mint egy gyerek a cukorboltban, és olyan átéléssel meséli a vlogkamerának a tudnivalókat a különböző járművekről, hogy még engem is meglep. Valamiért most nagyon szívesen hallgatom, amit mond. Kérdezget, mindenhova benéz, én a végére csak mosolyogva követem a kamerával, hogy a srácoknak is rögzíteni tudjak minél több mindent abból, amit Pisti elhadar. Ebben a vlogban Pisti lesz a főszereplő, már nem kérdés.

- Úristen, de állat volt, Janiii! - fakad ki Pisti az utcán, mikor épp nincs a kezemben a kamera, és egy étterem felé sétálunk, hogy a sok élmény után visszapakoljunk a szervezetünkbe azt a kalóriamennyiséget, amit esetleg sikerült ma lesétálni. A pillanat hevében fél karral még át is ölel, miközben mellette sétálok. Módfelett meglep ez tőle, nem szokása csak úgy ölelgetni még így félig sem, hacsak nincs nagyon-nagyon indokolt alkalom. És az én olvasatomban ez most jelenleg nem számít annak, akármennyire is fel van pörögve az anyahajó után. De a legjobban az lep meg, hogy nekem ez mennyire jól esik, és hogy mekkorát dobban a szívem, mikor átkarol. Jani, mi a fasz van veled?!

- Az-az, baszó volt! - válaszolom kissé zavartan nevetve.

- És holnap is mennyire baszó lesz! Egész nap New York-i metrókat fogunk nézni! Muszáj beülnöm egy buszba! Mármint vezetni! - hadarja el, mint egy ötéves, én pedig szokatlanul édesnek találom a lelkesedését.

Mikor este visszamegyünk a szobába, kényelmetlenül érzem magam. Márpedig azért, mert nem érzem magam annyira kényelmetlenül, mint kellene. Mármint máskor is aludtunk már egy szobában, de eddig fel sem tűnt, hogy ennek zavarnia kellene. Vagy nem is tudom...kellene? Olyan furcsa ez, ami köztünk van Pistivel. Többek vagyunk, mint barátok, de nyílván kevesebb, mint egy pár. Mi az, ami egy ilyen kapcsolatban furcsa kellene legyen, mi az, ami már sok, és mi az, ami a mi helyzetünkben tök okés? Ha Pisti hallaná a gondolataim, valószínűleg kiröhögne, és azt kérdezné: „Jani, pont te aggódsz ezen, mikor te buzulsz állandóan?" És igaza is lenne, miért agyalok most hirtelen ilyeneken? Miért zavar most, ha eddig eszembe sem jutott? Eddig nem érdekelt azért ilyen mélységekig, hogy Pisti mit gondolt, most érdekelt, hogy mit gondol. És most hirtelen akarom, hogy ne gondoljon semmi rosszat. De miért akarom? És miért láttam ma máshogy, mint eddig? Láttam már bosszantónak, mérgesnek, őszintének, kedvesnek, és ki tudja még, minek. De kimondottan aranyosnak soha, legalábbis nem így! Ez már túl sok! „Jani, bazdmeg, mindennek van határa!" Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogságában nyom el végül az álom...