slight angst
figyelmeztetés: vér (nem vészes)
~wonpil szemszöge~
Kivételesen nem tolongtak rajtam kívül még nyolcvanan a helyiségben. A csendet, a már igencsak elavultnak számító neon csövek búgása szelte ketté.
Idegesítő volt, de még mindig nem annyira, mintha emberekkel lett volna tele zsúfolásig és azt kellett volna elviselnem. Mivel a tömeg elmaradt, ezért nyilván kellett valami más, ami az idegeimre mehet a várakozás alatt, mire bejutok az orvoshoz, amit meg azért nem értek miért nem történt meg eddig, mert se előttem nem voltak, se utánam.
Ez az egész olyan rémisztőnek hatott. Pislákoló - nem mellesleg zajos - lámpák, kihalt folyosók és a zavaró hangon kívül néma csend.
A kezemben egy kis papír fecnit szorongattam, rajta a fájdalomcsillapítóm nevével. Egy ideje már ezt szedtem, mégsem tudtam megjegyezni, habár nem is kellett, hiszen elvileg a gépen ott szerepelt a nevem mellett. Az ilyen hülyeségeimre is kellett volna már feltalálni valami hatásos bogyót.
A folyosón hirtelen lépteket hallottam, majd elnéztem a hang irányába. Egy tetőtől talpig fehérbe öltözött fiú sétált felém. Az arca barátságos volt, és zavarba ejtően jól is nézett ki. A haja hullámos kis tincsekben lógtak az arcába, de a szemét még éppen nem érték el. Talán pár centivel még magasabb is lehetett nálam.
-Tudok segíteni? - kérdezte. Gyönyörű mély hangja volt, mi édes dallamként kúszott a fülembe.
- Az orvost várom. - válaszoltam.
- Nincs bent. Ki kellett mennie egy betegéhez. Viszont, ha csak receptért jöttél, akkor én vagyok most a te embered.
- Remek. Ezesetben a válaszom is az, hogy igen, tudsz segíteni.
- Gyere utánam. - szólt mosolyogva, én pedig felpattantam a székből és már követtem is őt.
Helyet foglalt a számítógép előtt, rám nézett, majd visszamerült a szerkezet bámulásába.
- Hogy is hívnak? - kérdezte pár másodperc múlva.
- Kim Won Pil.
- Pedig azt hittem már megjegyeztem... - mormolta az orra alatt.
- Naponta majdnem több, mint száz ember fordul meg itt szerintem, ráadásul nem is ugyan azok. Már hogyan is jegyeztél volna meg pont engem, főleg, hogy kéthavonta jövök csak? - néztem rá kérdőn. Csak mosolygott, és alig észrevehetően beharapta alsó ajkát.
- A többi embert nem akarom megjegyezni. Ők nem te vagy. - Kacsintott rám.
Hirtelen a víz is levert. Én sosem figyeltem őt, de ezek szerint ő mindegy egyes alkalommal ezt tette. Úgy érzem az arcom színét most egy pipacs is megirigyelte volna.
-Látom zavarba jöttél. Pedig nem kéne. - Kuncogott.
Nem válaszoltam.
-Fájdalomcsillapítót szeretnél felíratni most is?
Bólogattam.
Másra nem is lett volna kapacitásom, valamiért annyira ledöbbentem ezen az egészen. Azon gondolkodtam, hogy kikérek három évi adagot, és amíg az el nem fogy, addig én ide be nem teszem a lábamat még egyszer.
Kissé kellemetlen volt, holott lehet örülnöm kellett volna neki. Jobban megnézve tényleg nem nézett ki rosszul. Tudtam volna vele mit kezdeni, az a szent igazság.
A kezdődő kis fantáziálgatásomból, mindennek kezdő löketet adó személye rángatott ki.
- Más gyógyszer is kell? - kérdezte, majd lefelé kezdett el nézni. - A vérkeringésedre nem kell az biztos. Látszik, azzal nincsen baj. - Nevetett.
Követtem tekintetét, és megértettem miről is beszélt. Nem csak szűkösnek éreztem az alsómat, hanem valóban az is volt.
- Jézusom, ez annyira gáz! - tört ki belőlem, és nem tudtam eldönteni, hogy a nadrágomat takarjam vagy a lángokba borult fejemet. Legszívesebben kirohantam volna, de amint erre a cselekedetre szántam magamat és megindultam volna, egy kéz szorított rá a csuklómra. Nyilván a névtelen - zavaromat okozó - fiúhoz tartozott.
- Ne menj! Orvosolható a problémád. - mondta, aztán a vizsgáló asztalhoz tessékelt. Felültetett rá, miközben két lábam közé helyezkedett.
- Ahj, kérlek! Ez olyan zavarba ejtő! Csak hagyj elmenni!
- Ennyitől?
- Nem így értettem bassza meg! - takartam el az arcom, hogy ne lássa, amint a szememben már a könnycseppjeim gyülekeznek.
- De én igen! Na, gyere ide! - Azzal minden ellenkezésemet tűrve tapadt az ajkaimra, és menekülési útvonalat sem hagyva esett nekem.
A szemem sarkából láttam, hogy valami megcsillant a közelemben. Egy érdekes alakú olló volt az.
Egy kevés taktikázás után a kezem ügyébe került. Megragadtam, a következő pillanatban pedig már ennek a zakkant baromnak a vállából állt ki. Felordított fájdalmában, de ez jelen esetben engem cseppet sem tudott érdekelni.
A vére lassan áztatta el fehér ruháját és éreztem, ahogyan az én kezemen is végig csordogált a vörös folyadék.
Fokozva a nyomorát, rá is rúgtam egyet, aztán leugrottam az ágyról, hogy a kijárat felé fussak, de mindez lehetetlennek tűnt. Nem engedtél a lábaim.
Bepánikoltam, majd reszketve zuhantam a padlóra. A vállam rázkódni kezdett.
Sírtam.
Elsötétült előttem minden, aztán azon kaptam magamat, hogy leizzadva és levegőt kapkodva ülök az ágyamon.
