𝑺𝒊𝒍𝒆𝒏𝒕𝒍𝒚 𝑫𝒆𝒔𝒕𝒓𝒐𝒚𝒆𝒅 ☆彡 𝑬𝒓𝒆𝒓𝒊

◤ 11. ◢

- Jól vagy, Eren? - kérdezte Christa miután találkozott sokkos arckifejezésemmel.

Aprót bólintottam.

Levi elsétált, én meg ami alatt hazakísértem Christát, gondolkodóba estem.. talán nem kellene egyikőjükkel sem... összejönnöm. Miket beszélek, mindkettővel megtörtént és egyszerre! Miért, miért kerülök ilyen szorult helyzetbe? Christa háza előtt megtorpantam. Neki is feltűnt, így aztán..

- Eren.. ki volt az a fiú?

- Egy régi ismerősöm - feleltem kerülve kíváncsiskodó tekintetét.

- M-Miért volt olyan... ijesztő?

Felsóhajtottam.

- Jó srác ő, hidd el. Viszont, amit m-mondtam ott, akkor..

- Igen?

- É-Én... nem.. vagyis, sajnálom, de már másba vagyok... sz-szerelmes - hadartam el a végét és legbelül rimánkodtam, hogy ne akadjon ki.

- Szóval t-te ne-nem viszonozod az érzéseimet? - kérdezte keserűen, szomorúan csillogó kék szemei pedig mélyre ásták magukat az enyéimben.

- N-nem, de.. nézd.. szeretnék a barátod lenni és számíthatsz rám, bármikor.. érted, ugye? - igyekeztem nyugtázni, de meglepődtem magamon, hogy komolyan gondoltam ezeket a szavakat. Végtére is... kedvelem őt. 

Christa könnyeivel küszködve bólogatott.

- Sajnálom, én.. nem akartalak így megbántani.

- Csak egyre kérlek, Eren.. - szólt elvékonyodott hangján.

- Mi lenne az?

- Tartsd be ezt az ígéretedet felém.

Megilletődtem kérésén, még is meghatott. Ölelésbe húztam, amit ő viszonzott.

- Megígérem, rendben? Amíg én létezem nem bánthat senki... jó barátod leszek, esküszöm - közöltem vele a lehető legmagabiztosabban.

Amire tényleg rájöttem, miután kimondtam eme szavakat, hogy így is érzem. Szeretném, ha az életem része lenne, hiszen.. amilyen idegesítő is, annyira szerethető. Sokszor aggódik értem, igaz, hogy még nem beszélgettünk el mélyebben, de ő volt az első aki kinyújtotta felém segítő kezét és ezért nem is lehetnék hálásabb.

Később hazaértem. Bementem anya szobájába, aki békésen kanapéjában ülve tévézett.

- Megjöttem, anya - mosolyogtam rá derűsen.

- A barátocskád vár már a szobádban. Elmesélte mennyit fejlődtél és hogy kezded igazán komolyan venni a feladataidat - mesélte boldogan, kiszállt kanapéjából, elém állt, kezeibe vette az arcom és egy nagy puszit nyomott homlokomra. - Nem is lehetnék rád ennél büszkébb! Okos fiú vagy és tudom, hogy nagy jövő áll előtted. Örülök, hogy nem hagyod elszalasztani. Tudom, hogy nehezek voltak ezek az idők, de kezdesz kilábalni belőlük, igaz?

Anya dicsőítő szavai megérintettek.. annyira, hogy már szinte fájtak. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki bízik bennem, de néha jólesik, ha ilyet hallasz azoktól, akiket szeretsz. Nem vagyok az a fajta gyerek, aki kimutatja az érzelmeit. Nem szoktam ölelkezni még vele sem, sőt, nem is tudom, mikor adtam neki utoljára puszit.. és nem tudom miért van ez, szeretném néha jól megölelgetni, de sebezhetőnek gondolom magam az ilyen szituációkban... még is, szeretem őt és hálás vagyok azért, hogy van... még sem... tudom.. kimondani.