𝑺𝒊𝒍𝒆𝒏𝒕𝒍𝒚 𝑫𝒆𝒔𝒕𝒓𝒐𝒚𝒆𝒅 ☆彡 𝑬𝒓𝒆𝒓𝒊

◤3.◢

Késő este tértem haza, hogy még véletlenül se fussak össze az idegbajos nővéremmel, aki folyton folyvást kifakad, mint egy gyerek. Az élethez szerencsétlen, de arra tudja verni a mellét, hogy szorgosan dolgozik. Ahhoz pedig nagyon ért, hogy lerombolja azt a csekély önbizalmadat ami csak van. Elvárja, hogy segíts neki, de ha szarul csinálod kinevet és a lehető legkedvesebb jelzőkkel illet, mint hogy.. "mekkora béna vagy már", "ennyit szerencsétlenkedni", "mire vagy te egyáltalán jó", "komolyan ekkora nyomorult vagy"? Még mielőtt bárki azt mondaná, hogy egy picsogós kis szar vagyok, nem kéne komolyan vennem és satöbbi...

Nem venném magamra, ha tudnám, hogy ez csak vicc.. pedig nem az. Amikor ezeket vágja hozzám még inkább egy csődtömegnek érzem magam, akinek a legegyszerűbb dolgok nem mennek. Teljes mértékben lenéz és ezt tudatja is velem. Ha nem így, akkor úgy. Ha neki szar a napja hét szentség, hogy a tiédet is elrontja...

Néhol bánt a vele való viszonyom, hiszen... gyerekként felnéztem rá. Sokat nevettünk együtt, sőt... büszkén meséltem róla minden osztálytársamnak. Ő pedig nagy testvérhez méltóan védeni akart engem.

A helyzet az, hogy megannyi fájdalmat éltünk át, neki talán döcögőmentes volt, hiszen nekem és anyának elmondta mi a baja.. míg én magamban szenvedtem. Meglehet, hogy látja rajtam azt, hogy kicsit sem akarok kimászni a gödörből és ezért utál annyira.

Istenemre esküszöm, szeretnék.

Sokszor szenvedek a démonaim miatt, de úgy érzem a saját családomban nem tudnék bízni annyira, hogy megnyíljak előttük teljesen.. félek, hogy megrémiszteném őket, vagy ami még rosszabb... egyszer hozzám vágják megosztott gyengeségeim, ha haragszanak rám.. csak hogy ilyenkor nem a kedvemet basszák el, hanem a bizalmamat, ami törékeny dolog az életemben. A suli, család, szerelem, barátok... mindegyikben csalódtam.

Az egyik énem ezekre gondolva azt mondja; "mutasd meg nekik, hogy ki vagy.. ennél többre vagy képes. Lássák csak ki az az Eren."

Míg a másik csak annyit; "egyáltalán tudod ki vagy és hova tartasz? Miért kéne nekik bármit bizonygatnod?"

És az utóbbi győz is.

Nem másoknak akarom megmutatni hova jutottam, vagy hogy rádöbbenjenek, amiért rosszul ítéltek meg.. inkább magamért akarnám ezt tenni, de nem szeretem hozzá eléggé azt aki minden egyes nap visszanéz a tükörből rám.

Túl sok volt a gyermekkor az apámmal.. a vele való gyötrelmes évek anya és a nővérem nélkül. .. azokat a napokat nem tudom kisöpörni az elmémből. Még ha távolra száműzöm is az emlékképeket.. mindig feljönnek. Ha nagyobb bánat ér, kiborulok és csőstül jön az egész.

Asszem haragszom a világra.

Utálom.

Folyamatosan azzal szembesülni, hogy mások milyen jól és gondtalanul élik az életüket.. olyan embereket nézni, akik gusztustalan módon gyűjtik be a pénzt. Az undorító korrupciót amit eljátszanak állandóan.. hogy a hírekben egyetlen jó hírt sem lehet hallani... hogy megannyi pszichopata mászkál a világban csak mert pénzzel kimosta magát. A sok szerencsést akik pénzhalmokat nyernek csak úgy.. a nagy szerelmeseket látni nyáladzani facebook-on, s olvasni a kommenteket "barátaikról" akik azt írják minden kép alá "milyen aranyosak vagytok" holott pont ez a fajta jó akaró fekszik össze a bizonyos barátoddal, barátnőddel. A sok kamu havert akik sehol sincsenek ha éppen azon jár az eszed melyik hídról ugorj le.