Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

12

sajnálom, Ha Yeon

KT

-Taehyung, van egy jó hírem! - lépett mellém Namjoon hyung, amikor kiléptünk a műteremből, ugyanis az albumhoz csinálták a képeket.

-Mi az? - kíváncsiskodtam, s valahogy elfogott a reménykedés. Felébredt?

-Beszéltünk a vezetőséggel még tegnap, csak nem tudtam hamarabb szólni. Felhasználhatjuk a dalt, amit írtál, és összeállítottál Yoongival. Sőt, egyenesen ragaszkodnak hozzá! - lelkesedett tovább. Ahogy telnek a hetek, úgy nő az aggodalmam és a félelmem, s úgy kerülünk egyre közelebb az új albummal való visszatérésünkhöz. Remélem ahhoz a naphoz is, amikor üdvözölhetem őt. - Comeback trailerként, vagyis introként kerülne ki, ha nem baj.

-Dehogy baj. - erőltettem mosolyt az arcomra. Nem, nem azért, mert semmi kedvem nem volt az egészhez, vagy mert nem foglalkoztam volna már ezzel. Egyszerűen csak nehezemre esik úgy boldognak lennem, ha nincs itt velem, ha abban a tudatban vagyok, hogy lehunyt szemekkel fekszik a kórházban tehetetlenül, ahol csak az egyenletes légzése és a gépek halk zaja hallatszódik. - Örülök, hogy azzal nem kell már vesződni, hogy felvegyük. Mégis jó volt, hogy annyira erősködtetek múltkor, hogy próbáljuk meg... szóval köszönöm!

-Inkább nekünk kellene megköszönnünk, hogy ebben az időben is fontos része vagy a kis családunknak. - szavai fájdalmasan hatnak. Fojtogatnak. Ebből semmi nem igaz. Fizikailag itt vagyok, de fejben teljesen máshol kalandozom általában. - A videót jövőhéten kell felvenni. A hétvégén betanultok a gyakornokokkal egy könnyű koreográfiát, a koncepciót meg te találhatod ki a rendezővel, rendben? Tudom, gyors, de vészesen fogy az időnk. Bejelentettük, hogy hamarabb lesz minden, ezzel teljesen felborítottuk a megbeszélteket, és a rajongóinkat is. Az album megjelenése pontosan egy hét múlva lesz vasárnap, ők pedig már tűkön ülve várják. Az utóbbi néhány napban fel se néztem Twitterre, olyan felfordulás van!

Hát, igen. Gőzerővel készülünk folyamatosan, ezért időm se nagyon van bemenni a kórházba, amit nagyon sajnálok. Sajnálom Ha Yeon!  Nem hagyhatom, hogy szétessen az életem. Egyszer már megtörtént, többször nem fog.

-Pár napja beköszöntött a március. Valami újnak a kezdete. - szokásomhoz híven leültem az ágya melletti fekete székre, s megfogtam a kezét. Mindig ez van. Semmi újítás, elvégre mi mást csinálhatnék? - Elkezd minden virágba és színekbe borulni, feléled a természet. Nekünk is el bele kellett vetnünk magunkat a munkába, ezért jövök egyre ritkábban. Ezért ne haragudj, kérlek! Tudom, hogy megérted... vagyis megértenéd. Azt is tudom, mit mondanál. "Taehyung, ne foglalkozz velem! Neked kell ragyognod, nem nekem! Saját magaddal foglalkozz, az a legfontosabb!" Még hallom is, ahogy mondod. Fegyelmezően, mégis ott van benne az az édeskés gyengédséged. De rossz, hogy fogalmam sincs milyen lehet most a hangod. Ugyanolyan jól esne füleimnek, szóval kérlek, ébredj fel. Hogy beszélhess hozzám. Hogy elhiggyem, nem csak egy gyermekkori kitalációs ábránd vagy.

-Van ez a dolog... levélnek szántam. Egy utolsónak. Levélből átment dalszövegbe. Már felvettük meg minden ilyesmi. Garantált sikert fogunk elérni vele, mert érezhető, hogy különleges története van. Ígérem, ha éppen aktuális lesz, majd elmagyarázom mit is akar elmondani. - kivettem zsebeimből az összehajtogatott, kicsit gyűrött lapot. - Mindig velem van, a kabalámmá vált. Mióta megírtam egyszerre lett minden rosszabb és jobb. Persze ez őrültségnek hangzik; a kettő üti egymást, így semmissé teszik a helyzetet. Mégis... valami más. Nem tudom mi, de valami pozitív hatás jött a mindennapjaimba, ezért szeretném, ha nálad lenne. Neked nagyobb szükséged van rá. Több szerencse, erő, kitartás kell ahhoz, hogy felébredj. - ezzel az asztalra tettem a papírt, nehogy összemaszatoljam ujjaimmal, ahogy azt piszkálgattam beszéd közben. Szépen kisímítgattam, hogy ne egy gyűrött fecniként heverjen ott. De még így is csak jelentéktelen látványa volt, amiért a takarítók, nővérek biztos kidobhatták volna. - Nem lesz ez itt jó... - húztam el számat és ráztam meg fejemet. Sóhajtva a papír után nyúltam, s a hajtások mentén visszahajtogattam. - Ha Yeon, ha hallasz, jól figyelj, rendben? - hajoltam közelebb hozzá. Teljesen reménytelenül. Ettől nem fog csoda történni, nem fog visszabólogatni és azt válaszolni, hogy rendben, figyelek. De azért a hatás kedvéért mégsem hajoltam el. - Ezt ide teszem. Jegyezd meg, jó? Senki nem tud róla. - óvatosan a párnája alá süllyesztettem, elrejtve minden és mindenki elől a lapot. Csak kettőnkre tartozik. - Ha felkelsz, és emlékezni fogsz, meg fogod találni. Ha felkelsz. Ha emlékezni fogsz. - Ezután haza mentem. Lehet, pár napig nem lehetek bent. Veszélyes csatát vívok saját magammal; a 2 dolog együtt nem megy. Valamit hátra kell hagyni.

Mert a dolgok soha nem alakulnak zökkenő mentesen. Azt hiszed, minden tökéletesen fog menni. Boldog vagy. De jön valami. Bekattan valami. Valami rossz. Valami visszataszító, amit legszívesebben eltüntetnél a Föld felszínéről. Egyből véget vet a boldogságodnak, behálózza a gondolataidat.

Ezeket vonta maga után az amnézia is. Több orvost is megkérdeztem róla, de mind ugyanazt mondták. "Nem tudjuk megmondani, mi lesz. Ugyanannyi az esély rá, mint arra, hogy nem lesz." Igazságtalan, ugye? Ha legalább megmondanák, hogy a két lehetőség közül melyik... Ha nem emlékezne semmire sem, minden bizonnyal felhagynék vele és megpróbálnék tovább állni, hisz' elhagyott minden remény. Ha tökéletesen emlékezne rám, el sem engedném őt. Többet nem.

-Nem jó, nem jó! Taehyung, másik oldalra! - szólt rám a koreográfus. Újraindította a zenét. Az én zenémet. A mi zenénket. Amit hozzá írtam. Aminek beteljesülését már hetek, de igazából évek óta várom. Most már jól végeztem el a lépést, amiért rám szólt. Tíz perccel később már mind az ajtóban álltak és elköszöntek tőlem azzal, hogy gyorsan tanulok és holnap találkozunk. Holnap még egy próba, aztán már mehet élesben is a forgatáson. Bent maradtam, hogy gyakorolhassam tovább.

Már minimum negyedjére végzem ugyanazokat a lépéseket, amikor megcsörren a telefonom, valahol a szám közepén. A hangszórót nagyon minimálisra lehalkítottam, hogy halljam is a hívást. Meg sem nézve ki az vettem fel, hogy túl legyek rajta és folytathassam.

-Taehyung, végre felvetted! - szólt bele Min Seo megkönnyebbülten, valami mégsincs rendben. A hangja remeg. Sír? - Be kell jönnöd a kórházba. Most.

-Mi történt? - kérdeztem. Szívem valahol a torkomban dobogott, ereimben a vér túlzott gyorsasággal száguldott.

-Felébredt.