Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

e p i l ó g u s

a tavasz napja

HY

Nem tudom elhinni, hogy végre elmehetek innen. Nem lesznek fehér falak, nem lesz bezártság, nem lesznek folyamatos vizsgálatok, nem lesznek orvosok és zavaró nővérek.

Taehyung. Ő sem lesz. Nem fogja újra elmesélni a szívszorító történetét. Én pedig még mindig nem értem, pontosan miért mondta el. Persze, a lánnyal egy cipőben járunk, neki is kimaradt egy hosszabb idő az életéből egy baleset miatt, nekem is. Tudom, hogy azt akarta éreztetni, hogy nem vagyok egyedül, más is járt így. De valami hiányzik a végéről. Egész végig mintha titkolt volna valamit az egészből. Mégis elment hozzá, csak nekem ezt kihagyta?

-Ha Yeon, az istenit már! Itt beszélek neked percek óta, te meg csak a bőröndödet bámulod! - szólt rám nagyi.

-Ne haragudj, elgondolkoztam. Mit is mondtál? - fejemet megráztam, majd rá figyeltem.

-Azt, hogy igazán haladhatnál. A cuccaid nem fognak magától haza kerülni veled együtt, ha csak nézel ki a fejedből! - csattant fel. - Ezt az idióta szerkentyűt is lekapcsolhatnád. - mutatott az ablakban elhelyezett kis rádiómra, amit Min Seoval hozattam be. Többet ért a világ minden kincsénél.

-Engem nem zavar. A zene megnyugtat.

-Persze-persze. - morogta gúnyosan az orra alá. - Te soha nem javulsz és nem változol...

-Ha Yeon! - lépett be a helyiségbe barátnőm. - Tessék. - nyújtott át egy borítékot. - Taehyungtól van. Megkért, hogy adjam oda.

Időközben a rádióból egy másik szám dallamai csendültek fel.

Elvettem tőle, szinte feltéptem a ragasztás helyét.

Azt írta volna le, hogy mire volt jó ez az egész? A legfontosabb kérdés kimaradt. Miért nem mondta el ő azt, amit akart?

Ahogy kivettem a tartalmát, megpillantottam egy lapot. Egy fényképet. Két gyereket ábrázol,  olyan 12 évesek lehetnek. Egy lány és egy fiú. Iskolai egyenruhájukban mindketten mosolyognak a kamerába. Jobban szemügyre vettem a képet.

-De... honnan szerezte ezt? - hangom elcsuklott, ahogy rájöttem, hogy én vagyok a képen. - Miért van képe rólam? - kezeim remegtek hangommal együtt. Újra a fojtogató érzés. Nem múlik el. A képet szorítanom kellett, hogy ne ejtsem el.

Bevillant egy kép. Emberek járkálnak sietősen körülöttem a zebrán, a lámpa pirosan világít felettük, s ugyanaz az arc van előttem, mint a képen. Aztán eltűnik, helyette erős, sárga fénycsóva jön a képbe, az emberek ijedt arca, a hangos sikolyok.

Megfordítottam a képet. Könnyezett a szemem, szédültem. Forgott velem a világ, az egész szoba. Nem hallottam semmit sem, de tisztán hallottam fülemben szívem veszett dobogását. Elnyomta a külvilágot.

Emlékszel, ugye?
"Ha felkelsz, és emlékezni fogsz, meg fogod találni. Ha felkelsz. Ha emlékezni fogsz."
Tudod, hol van. Tudnod kell! Tudom, hogy hallottál engem.

-TaeTae

Semmi kép nincs előttem, csak a hangja.

Rögtön az ágyamhoz siettem. Emlékszem. Ide tette az utolsó levelét.

Utolsó? Volt első is?

Mintha a sors és az idő meg akarná mutatni, hogy mekkora hatalma van felettünk, úgy hallottam meg a szöveget az ablak felől, amit éppen olvastam.