Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

7

első és utolsó

KT

Még nem éreztem magam ilyen szerencsésnek és reményvesztettnek. A turné csak hónapokkal később fog megkezdődni, attól függetlenül, hogy tegnap volt az előzetes koncertünk itt. Nem tudom, eredetileg is így lett volna, vagy miattam szervezték át. Az elsőben reménykedem. Nem tudom, mert az utóbbi hetekben máshol jártam fejben. Csak az lebegett szemeim előtt, hogy abban a városban leszünk, ahol te is ott vagy. Még mindig itt vagy. Most is éppen hozzád tartok.

A fagyos hangulatot árasztó levegőről léptem be az épületbe. Egyből megcsapott az a tipikus érzés, ami az embert hatalmába keríti a kórházakban. Nyugtalanság. Arcomat maszkkal és kapucnival fedtem, nehogy felismerjenek. Nem akartam, hogy tudjanak rólad. Nem kellett volna a nagy felhajtás, senkinek semmi köze ehhez.  Még csak január vége van, de valahogy többen vannak, ezért elővigyázatosnak kell lennem. Köszönni sem tudtam az itt dolgozóknak a fel-alá járkáló tömeg miatt. Lépteimet gyorsan szedve indultam meg az első emeletre, ahova felérve megálltam az első ajtó előtt állva. A fal egy részét helyettesítő üvegnek köszönhetően beláttam a szobába. Lenyomva a kilincset léptem be, majd álltam meg az ajtóban.

-Min Seo? - szólítottam meg az ablak előtt álló lányt. Hirtelen kapta fel fejét és nézett rám. Tekintetével végigkövette, ahogy leülök az egyik székre.

-Szia - mosolyodott el szomorúan. Ő nem kezelt különlegesként, nem az idolt, a BTS egyik tagját látta bennem. Ugyanazon esünk át mindketten; próbáljuk nem elveszíteni a legjobb barátunkat. - Megyek, levegőzök egy kicsit és magatokra hagylak titeket. - biccentett, ahogy magához vette kabátját és táskáját.

-Nem muszáj. - vontam meg a vállam. - Maradhatsz. - hangomra még visszafordult az ajtóból, mielőtt kisétált volna.

-Reggel 7 óta bent vagyok. - sóhajtott. - Még mindig semmi. - rázta a fejét, majd elhagyta a helyiséget. Közelebb húztam az ágyhoz a széket, amint megbizonyosodtam róla, hogy már réges-rég elindult a folyosó másik irányába.

-Nem látom ennek értelmét. - ráztam a fejem. - Azt mondta az orvosod, mindkettőnknek jót tesz, ha beszélek hozzád. Nekem azért, mert így kibeszélhetek magamból mindent, ami nyomja a lelkem, de neked mi hasznod van ebből, nem értem. Hiszen nem hallasz engem, nem beszélgetünk, csak fekszel eszméletlenül, mindenféle csőre, meg ki tudja mire kötve. - néztem szét a kórteremben. - Reméltem, hogy szebb körülmények között mondhatom el neked, hogy mi történt az elmúlt években. - nevettem fel halkan. Nem szeretted soha sem, ha sajnálnak téged, ezért megpróbáltam máshogy állni a dolgokhoz. Kipillantottam az ablakon, majd megfogtam a kezed. Jéghideg volt, mintha nem is lenne benned élet. - Biztos boldog lennél, ha látnád, hogy kint mennyire esik a hó. Csodálatos. Semmit sem lehet látni miatta. - elmosolyodtam. - A mai pont olyan nap, mint amilyen az volt, amikor először akartam elmondani neked. - emlékeztem vissza az esetre, amit ezután el is meséltem neked. Igaz, akkor még az ünnepek előtt voltunk, most pedig jóval utána.

-Nézd! Esik a hó! - kiáltottál fel örömödben, majd a szállingózó pelyhek után kaptál.

-Ha nem mondod, soha nem jövök rá! - nevettem fel gúnyosan. Te csak megforgattad a szemedet, majd folytattad az ugrándozást. Én csak sétáltam melletted zsebre tett kezekkel, tehetetlenül és téged figyeltelek. Soha nem értettem, hogy lehetsz ennyire boldog a havazástól. Nekem csak a bajom volt vele; beázott a cipőm, a szél a szemembe fújta a pelyheket, hideg volt, a hangulat is nyomasztó volt egyedül. Ráadásul ez az ünnepek közeledtét jelezte, amiket még jobban utáltam. Te a szöges ellentétem voltál. Szemeid csillogtak az örömtől, nem bírtál nyugton maradni. Ez lett volna a megfelelő alkalom? És ha elszúrom? Szólásra nyitottam újból számat, de... De te, mintha csak a gondolataimban olvastál volna, mindig közbeszóltál, mintha jeleznéd, hogy nem akarod tönkretenni a barátságunkat.

-Szerinted holnap lesz suli? - megálltál és belém karoltál. Testemben megfagyott a vér is, szellemileg teljesen lefagytam, arcom elvörösödött, nem csak a hideg szél miatt. Rendszeresen viselkedtél így, de ez most más volt.

-Miért ne lenne?

-Tavaly se tudtunk a havazás és a csúszós utak miatt bemenni néha. Tanítás se volt. - emlékeztettél.

-Ezt az egy dolgot szeretem a télben. - meg azt, hogy te mennyire örültél neki mindig, de ezt inkább mehagytam a gondolataimnak. - Nyugodtan otthon maradhatunk ilyenkor, mert semmit sem tudnak a tanárok kezdeni a helyzettel.

-Ha nem lesz, akkor átmehetek hozzátok? - kérdezted félénken. - Persze, ha a szüleid megengedik. - tetted hozzá.

-Tudod,hogy imádnak téged. Akkor jössz, amikor csak akarsz. - mosolyogtam le rád, amit viszonoztál is. Talán otthon kellett volna elmondanom? - Ha Yeon... - kezdtem olyan halkan, hogy én is alig hallottam, nemhogy te. Szavamba vágtál, teljesen kizárva az eddigieket.

-Köszönöm - fogtad még szorosabban karomat és vállamra hajtottad a fejed.

-Nincs mit köszönnöd azon, hogy már a saját lányukkét tekintenek rád anyáék - nevettem fel, ahogy eszembe jutott minden alkalom, amikor nálunk voltál. Tényleg szerettek téged. Nekik is hiányoztál,miután elmentél fél évvel később. Bíztattak engem, hogy keresselek fel, de nem tudtalak. Képtelen voltam azután, hogy a kérdéseim és érzéseim megválaszolatlanok maradtak.

-Hálás vagyok érte, persze, de most nem erre értettem. - beszéd közben felemelted fejed és hevesen ráztad tiltakozásképp, majd felpillantottál rám és visszadőltél.

-Akkor mit? - kérdeztem teljes értetlenséggel. Először azt hittem, azt, hogy hazakísérlek. De ezt el is hessegettem, mert nagyon közel laktunk egymáshoz, ezért ugyanarra mentünk mindig, együtt. Mindig együtt.

-Hogy ilyen jó barátom vagy. - hangodból kivehető volt, hogy mosolyogsz, akkor azonban nem tudtam viszonozni ezt, még ha nem is láttuk egymást. - Mindent köszönök!

-Ez magától értetődő - sóhajtottam, majd eleresztettem egy fanyarú mosolyt. Mindig csak a legjobb barátod voltam, de te számomra többet jelentettél.

-Mindig többet jelentettél. - folytattam visszatérve a jelenbe, kilépve a múlt álomvilágából, ahol minden túlságosan is tökéletes. - Az istenért is! - két kezembe fogtam kezedet és még jobban szorítottam homlokomhoz emelve, hátha megérzed vagy valami ilyesmi. Kit áltatok? Napok óta vagy itt eszméletlenül, senki nem tudja, mikor kelsz fel, vagy felkelsz-e egyáltalán. Olyan gyöngének és tehetetlennek tűntél. Csak figyeltelek, és nem tudtam elhinni, hogy mi történt. - Annyi mindenen keresztül mentünk, de te semmit nem vettél észre belőlem. Nem láttad, mennyire csüngtem minden szavadon, amit csak kiejtettél a szádon. Azt sem, hogy miattad jobb ember lettem. Hogy mennyire boldog voltam veled, mennyire örültem a te boldogságodnak, mennyire éreztem rosszul magamat, ha te szomorú és feldúlt voltál. Tudom, hogy csak gyerekek, kölykök, tizenévesek, vagy akármik voltunk, akik még alig tapasztaltak meg valamit a világból, de én akkor is tudtam, hogy örökre az első és utolsó leszel számomra.