Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

13

nem

KT

Nem így képzeltem el. Nagyon nem. Nem.  Nem. Éppen melletted lettem volna közben. Engem láttál volna meg elsőnek. Eszedbe jutott volna a sok-sok kihagyott év, s az a kevéske, amit együtt töltöttünk. Fájdalmaiddal nem törődve estél volna karjaimba.

De nem. Helyette minden máshogy alakult. Gyáva voltam. Gyáva vagyok. Nem tudok szembenézni a ténnyel.

Egyenesen berontottam a kórházba. Nem érdekelt, hányan ismerhettek fel így, hogy nem volt arcomba húzva kapucnim és nem viseltem maszkot. Pedig kellett volna. Hogy mindenféle kellemetlenséget megelőzzek.

Pillanatok leforgása alatt értem fel az emeletre, azonban a szoba ajtaja előtt megtorpantam. Sőt, el se jutottam odáig. Az ablaküveg mellett óvatosan megálltam és hallgatóztam, mint egy kíváncsi kisgyermek, aki rosszban sántikál. Nem álltam készen rá. A fal takarásában álltam, amikor meghallottam angyalian csengő hangját. Mintha csak a régi, 13 éves Ha Yeont hallottam volna... De régen is hallottam! Szemeimbe könnyek szöktek akaratom ellenére is, de nem engedtem utat nekik. Erősnek kell maradnom, mert tudom, hogy erre kérne.

-Nem, nem, nem! - tiltakozott. Mi ellen? Mit mondtak neki, vagy mit tettek vele, hogy ilyen? Tompa ütődések szűrődtek ki.

-Nyugodjon le, kérem! - szólt rá egy ápoló. - Ezeket köteles elviselni, nem adhatunk fájdalomcsillapítót és érzéstelenítőt minden pillanatban, csak mert ez kényelmetlen! - csattant fel dühösen. Hogy merészel így beszélni vele? - Más betegek sem nyafognak ilyen természetes dolgok miatt, akkor maga mégis...

-Menjen ki. Menjen az irodámba, ott várakozzon türelemmel. - hallottam meg a főorvos nyugodt hangját, ahogy halkan szólt, remélhetőleg annak, akinek inkább lenne szüksége nyugtatókra, mint Ha Yeonnak. - Nem kell stresszelni a beteget, ráadásul ez nem az első ilyen alkalma. Később megbeszéljük. - mondta, s még be sem fejezte, a kisasszony már ki is viharzott a kórteremből. Fújtatva, sebes léptekkel ment el mellettem, majd lesétált a lépcsőn.

-Hogy érzi magát? - szólalt meg egy harmadik hang. Gondolom, másik itt dolgozó. Ki más lenne?

-Fáj. Mindenhol. Főleg ez. - mondja elhalt hangon. Ha Yeon, bárcsak eltűnne minden fájdalmad! Nem akarom hogy fájjon, bármi is legyen az. Fizikai fájdalomról beszélsz egyáltalán? Óvatosan belestem az üvegen, éppen, hogy láthatom az ágy végében állókat.

-Azt sajnos nem vehetjük ki. Még nem. - ingatta fejét az orvos. - Gyenge a szervezete, még infúzióra van szüksége. Tudom, kellemetlen, de...

-Vegyék ki! Nem akarom! Nagyon rossz érzés! Kérem!

-Ha Yeon, azt a tűt minden betegnek el kell viselnie. Pár óra és el is felejtkezel róla. Tudod, az menni fog. Emlékszel erre, ugye? Hogy milyen kis feledékeny vagy? - mosolyodott el Min Seo. Szemei alatt karikák húzódnak, arcán kiolvasható a fáradtság. Hasonló állapotban vagyunk mindketten. Rendszeresen találkoztunk össze itt, sokszor beszélgettünk is. Mesélt Ha Yeonról, a közös gimis éveikről, arról, hogy mennyire össze vannak nőve. Közelebb lépkedtem, hogy megnézzem, van-e még bent valaki rajtuk kívül.

-Hogy felejthettem volna el? Minek nézel engem?

-Úgy látom, a memóriája rendben van. Eddig... - mondta az orvos. - Születési neve, ideje, helye?

-Lee Ha Yeon, 1995. szeptember 9. Daegu.

-Kérem kérdezgessenek még tőle. - pillantott a mellette álló két nőre, majd rájuk is mutatott pár másodperc erejéig. - Rájuk emlékszik?