Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

4

már-már irigylésre méltó

HY

2007

-Süket vagy? - kiabálta valaki a fülem mellett közvetlen, miközben ellökött engem. - Azt mondtam, menj odébb! Egyáltalán ki vagy te? Ha? Meg is némultál, vagy mi? - nevetett gúnyosan, miközben én a földre estem. A tömeg csak gyűlt és gyűlt körülöttem. Velem egykorú diákok tornyosultak fölém, kacarásztak a nyomoromon.

-Hagyjátok békén - jött egy hang a tömeg takarása mögül, mire mindenki felé fordította tekintetét.

-Na, itt a másik néma. Nem is tudtam, hogy tudsz beszélni!

-Miért, mi lesz akkor?

-Kis taknyos, inkább húzz vissza oda, és vissza se gyere!

-Nem volt elég a múltkori, kell még?

Hiába szidták őt is, ennek ellenére átverekedte magát rajtuk és megállt előttem. Tekintetéből kivehető volt a sajnálkozás, a szégyen, a düh, a segítőkészség, a szeretet, a magabiztosság. Minden egyszerre. Felém nyújtotta kezét segítségül, hogy felállhassak. Elfogadtam azt, s immár felegyenesedve meredtem a többiekre. Egytől egyig végignéztem rajtuk.

-Nem vagyok néma. - ráztam a fejem, mire néhányan megrökönyödtek hirtelen szerzett bátorságomtól és cselekedetemtől. A mellettem álló fiú csak elmosolyodott tettemen. - Köszönöm a kedves fogadtatást. - leporoltam egyenruhámról a port, amit a földön heverve szedtem magamra. - De most szeretnék a helyemre menni. - vigyorodtam el és odébb álltam a középpontból. Leültem a legeslegelső padba, közvetlen a táblával szemben. A csengő fülsüketítő zaja vetett véget az eddigi képnek, s a diákok mind a kiválasztott helyükre szállingóztak.

-Ez a kis rib... - kezdte morogni valaki a hátam mögött lévő padból, de az ajtó csattanásának hangjára elhallgatott.

-Hogy enged meg magának ilyen hangnemet? - kiabált rá a tanárunk, ahogy végigment a padsorokon. Megállva asztala előtt rám pillantott. - Mutatkozz be, kérlek! - legyintett felém.

Kérésének eleget téve megálltam a tábla előtt. Még mielőtt belekezdtem volna a szokásos szövegbe, - honnan is költöztem ide, hogy hívnak, mivel foglalkoznak a szüleim, mit szeretek szabadidőmben csinálni - megállapodott tekintetem azon a fiún, aki segített. Ugyanolyan reményvesztett volt, mint én. Már akkor tudtam, hogy mi össze fogunk tartani, bármi is lesz.

Napjainkban

Épp a számítógépen futó programról magyaráztam Min Seonak, amikor is kinyílt a két szárnyú, hatalmas ajtó. Egy magas, velünk nagyjából egykorú férfi lépett be az előtérbe. Sietősen hozzánk lépkedett, majd arca elől lekapva maszkját megállt előttünk.

-Jó napot! - hajolt meg. - Van 2 éjszakára 8 szabad férőhelyük? Az ágyak, illetve szobák elosztása teljesen mindegy. - idegesen lehajtotta fejét és a padlót kezdte vizsgálgatni, ahogy felkönyökölt a pultra.

-Megnézem. - feleltem halkan és gyorsan beléptem a rendszerbe. Nagy meglepetésemre senki sem foglalt mára szobákat. - Van. - mosolyogtam rá. - 4 egymás melletti szobát tudnék ajánlani, mindegyikben 1-1 kétszemélyes ággyal, ha így megfelelő. - pillantottam fel a képernyőből. Barátnőm csak elképedve, enyhén leesett állal állt mellettem. Azért ennyire nem nehéz kezelni ezt a szerkezetet, a vendéggel meg csak szimplán kedvesnek és türelmesnek kell lenni.

-Nagyon szépen köszönjük! Elfelejtettük lefoglalni már hetekkel ezelőtt. Féltünk, hogy nem lesz hely. - sóhajtott fel megkönnyebülten.

-Mindjárt adom a szobák kulcsait, a költségeket pedig a távozás előtt egyeztetjük. Milyen névre írhatom őket?

-Öhmm... - elgondolkozott pár másodpercre, miközben a mennyezetet kémlelte. - Kim Nam Joon. Beszélhetnék a főnökükkel? - komoly tekintettel nézett ránk.

-Jelenleg nem tartózkodik itt, de átadhatom neki az üzenetet. - húztam el a számat, ahogy eszembe jutott, hogy Min Seo nagybátyja éppen nincs a városban. A helyettese vezeti a szállodát most, de az meg ránk förmedt a körbevezetésünk előtt, hogy ne merjük őt semmivel sem zavarni. - Persze, ha ez is megfelelő... - tettem még hozzá, enyhén rémült tekintetét meglátva, amikor odaadtam neki a 4 kulcsot. Mi lehet ennyire fontos?

-Rendben, köszönöm! Majd a menedzserünk megbeszéli ezt magukkal. - elvette a pultról a kulcsokat és kiviharzott. Menedzser?

-Na, jól csináltam? - vigyorogtam büszkén Min Seora, miután beírtam még egy-két fontosabb dolgot a rendszerbe. Elhessegettem az előítéletemet róluk, mielőtt visszajönnének.

-Ha Yeon... - kezdte remegő hangon.

-Mi a baj? - komorodtam el én is. Megrémített ezzel. - Valamit nagyon elcsesztem?

-Te... Nem ismerted fel? - kezeit ajkai előtt tartva bámult rám üveges tekintettel.

-Kellett volna? - nevettem fel idegesen. Mielőtt Min Seo válaszolhatott volna, az előző társaságában 6 személy rontott be, utazótáskákat cipelve. Fejükre kapucni, arcukra maszk húzva, némelyiken még napszemüveg is volt. Sorban mind gyorsan meghajoltak, majd a lifthez lépve elindultak a - gondolom - szobáikba.

-A BTS menedzsere vagyok, Cha Woo Yeon! - egy újabb, ismeretlen férfi állt meg előttünk. Még a BTS név is ismeretlen volt számomra, nemhogy ő.

-Az előbb az a férfi, aki bejött azt mondta, hogy magával kell megbeszélnünk valamit a főnökünkkel kapcsolatban. - emlékeztettem őt, miután mi is bemutatkoztunk.

-Oh, igen. Egy pillanat. - elkezdett táskájában kutakodni, majd egy mappát vett elő és tett le a pultra. Kisebb keresgélés után megtalált 2 lapot és felénk fordította azokat. - Titoktartási szerződés.

-Tessék? - kerdeztem meglepődve. - Erre mégis mi szükség? - kezembe véve az iratot elkezdtem átolvasni. Nem volt szabad senkinek sem említenünk, hogy itt tartózkodnak. Államilag hivatalosan elismert akármi. Még a gondolattól is kirázott a hideg, fogalmam se volt miért. - Oh. Így már értem. Köszönjük a bizalmukat! - biccentettem, majd elkezdtem kitölteni a lapot. Születési név, cím, elérhetőség, munkahely pontos neve, aláírás. Mindez minimum 3 helyen szerepelt rajta, de még így is gyorsan végeztem a kitöltéssel. Ellenben Min Seoval, aki még mindig lefagyva állt. Óvatosan oldalba böktem, mire aprót sikkantva gyorsan elkezdett a lapon körmölni.

-Elnézést, ha ezzel kellemetlenségeket okoztunk. Csak 2 éjszakáról van szó, semmi ellátást nem igényelünk. A fiúk itt tartózkodni is alig fognak. - mondandójának végére csak bólintottam egyet. Pár percnyi kínos csend után odaadtuk neki a papírokat, ő pedig sietősen a csapat után ment, olyasmit morogva magában, hogy "Megyek, mielőtt ezek az állatok szétszednének mindent".

-Hogy nem ismerheted őket? Ők a legjobbak az egész világon! - áradozott mellettem barátnőm. - Inkább nem is említettem neked őket, mert úgy voltam vele, hogy soha nem találkozok velük. Te meg helyeseltél és kinevettél volna a gyermeki ábrándozásom miatt... DE MOST LÁTHATTAM ŐKET. - sokkolódott le újra, ez alatt a nap alatt már vagy negyedjére.

-Megvagyok a nélkül, hogy ilyenekkel foglalkozzak. - adtam a tömör választ. - Plusz, mióta nem táncolok, egyszerűen... elidegenedtem a művészet minden formájától. - és ez teljes mértékben így volt. Egyedül a komolyzene az, amit el tudok viselni. De már azt sem. Túl sok emlék, mozdulat, tánclépés, érzés társul hozzá, amit már nem bír el a lelkem.

-Ez nem igaz. - csóvalta a fejét mosolyogva. - Te művészien tudsz közömbös és unalmas lenni. Meg minden ilyen szépséges dolog, tudod. Már-már irigylésre méltóan.