Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

18

HY

Ma vasárnap van. Holnap már haza engednek, vissza a nagymamámhoz. Több napja, hogy az a szörnyű eset megtörtént. Folyamatosan újra és újra bocsánatot kérek legjobb barátnőmtől a történtek miatt. Nem én szabályozom az emlékezetemet, nem tehetek arról, hogy elfelejtettem. Arról sem tehetek, hogy tegnap reggel úgy keltem fel, mintha semmi sem történt volna, és minden a régi lenne. Emlékeztem rá, emlékeztem mindenre. Mégis hiányérzetem van. Meg itt van ez a fiú is, Taehyung. Semmit nem tudok róla, nem ismerem, mégis mindig meghallgattam, ha ide jött. Tegnap nem jött el, pedig vártam. Még azt sem árulta el, pontosan miért meséli el ezt a kitalált dolgot. Ma meg kell kérdeznem tőle, ha eljön.

-Min Seo, segítesz?

-Persze! - lépett is azonnal mellém, és segített felkelni az ágyból. - Megint a büféhez megyünk?

-Aha. - nevettem el magam. - Ez a kórházi koszt borzalom! Találnom kell valami normálisabb dolgot, mondjuk...

-Csokit. - fejezte be majdnem a gondolatomat. - Az mindig segít. Mondjuk, az emlékeidet nem éppen az hozta vissza, de mindegy. - nevetett ő is, ahogy a lépcsőnél jártunk. Már nem vagyok infúzióra kötve, nem kell azt az idegesítő állványt hurcolnom magammal, nem kell a liftet használnom. Ki akarom élvezni, hogy már tudok járni-kelni, amikor és ahol akarok. Mondjuk, az épületen és a kerten tovább nem mehetek.

-Én inkább forrócsokira gondoltam. - léptem le az utolsó fokról. Papucsom idegesítő hanggal találkozott a járólappal, ahogy gyorsan megindultam az egyik asztalhoz a földszinten, hogy leülhessek rá. - Tessék, ez pont annyi. - adtam oda azt a néhány aprópénzt, amit pulóverem zsebében tartottam az ilyen esetekre. Az ember képtelen ellenállni az automatáknak, tudom, hogy rajtam kívül sokan járkálnak apróval a zsebükben itt. Úgy látszik, ez itt mindenkit elér. Bűnös és aranyos szokás.

-Hagyjad csak. - jött az ismerős hang valahonnan mögüllem. Lassan hátra fordultam, s elmosolyodtam, ahogy megláttam. - Majd én hozok, amúgy is terveztem kávét venni. - mondta, s már indult is volna, de utána szóltam.

-Itt van rá a pénz. - nyújtottam felé. Visszautasítóan megrázta fejét és eltolta kezemet, majd visszafordult, megtett pár lépést és már ott is volt a gépezetnél.

-Szerintem én megyek is... - kezdett el odébb lépkedni Min Seo. - Inkább nem zavarok... - mosolyodott el sejtelmesen.

-Ne, ne nézz így! - szólok rá, mire megáll. - Holnap haza megyek, egymás létezését is elfelejtjük másnapra.

-Az már megvolt. - húzta el száját.

-Hogy érted? - lepődtem meg. - Mi az, hogy elfelejtettük egymást? Pont, hogy csak ő volt az, akire ebből az elmúlt jó néhány napból végig emlékeztem.

-Ja, hát, csak... izé... inkább megyek. - mutatott mögém, majd saját maga mögé. - Rendet rakok a szobádban szerintem. Vagy elkezdek bepakolni. - mondta, s már vissza is sietett. Felismerem, ha hazudik. És most pontosan ezt tette.

-Itt is van! - tette le elém a gőzölgő poharat Taehyung és leült velem szemben. - Holnap mész el, ugye? Jól emlékszem?

-Aha. - bólintottam és belekortyoltam az italba. - Egyébként, ezt az egész dolgot miért is meséled el nekem? Nem, nem baj, sőt kíváncsi is vagyok most már a végére. Csak fura. Nem ismerlek, alig tudok rólad valamit, az orvosok is hagyják, hogy bejöhess hozzám, Min Seo is ismer téged. És te most is itt vagy, én pedig most sem üldözlek el azzal, hogy nem kell több ember az életembe.

-Ez az egész dolog megtörtént. - mosolyodott el szomorúan és tekintetét inkább valahova a padlóra szegezte. - Ismerem azt a lányt, akivel ez történt. Igazából kettőnkről szól. Azért jöttem, hogy elmondhassam a végét. Utána esküszöm, nem látsz többet. - nézett újra szemeimbe. Fészkelődni kezdtem. - Volt ez a balesete, pont, mint neked. Ő is kómában volt, hosszú-hosszú ideig. Aztán felkelt és nem emlékezett rám.

-Sajnálom, hogy ez történt. - elkapott egy fojtogató érzés. A nyakam köré tekeredett és nem engedett el. - De már emlékszik, ugye? Visszatértek az emlékei?

-Nem, még mindig nem. Szerintem nem is fog, ezért sem mentem be utána hozzá. Jobb, ha kimaradok az életéből, elvégre évekig jól megvolt nélkülem, ha egyszer sem válaszolt. - mondandója végeztével felállt a műanyagszékből. - Ilyen az élet. Azt gondolod, jön a megváltás. A megújulás, mint a cseresznyevirágzás, a tavasz kezdete. A tavasz napja. De helyette visszajön a rideg tél és minden sötét lesz újra. Mintha semmi sem változott volna, pedig minden más lett; legjobb barátokból és viszonzatlan szerelemből lett két idegen.

Nem tudtam mit mondani rá. Akaratom ellenére nem néztem többet szemébe, helyette minden mást jól megfigyeltem. A kopott ajtókat a falak mentén, a besárgult, egykor fehér székeket, a büfé ablakába kitett árcímkéket, az automata oldalán lévő vonalakat, amelyeket az érmékkel karcoltak bele. Még a hideg is kirázott, éreztem, hogy testem minden szeglete libabőrös lett. Újra a fojtogató érzés.

-Mikor mész el? - szegezte nekem a kérdést, ezzel kirántva engem gondolataim közül.

-Reggel 9, miért? - pilantottam fel rá, közben én is felálltam. Összegyűrtem a kezemben lévő kiürült eldobható poharat.

-Csak kérdeztem. Jó utat! - mosolyodott el. Még utoljára. Intett egyet, majd hátat fordított és kisétált. Az asztalán hagyta a kávéját, érintetlenül, kihülve.

Ennyi volt?