Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

9

minden gondolatom körülötted forog

KT

Ma is bementem hozzád. Mint minden egyes nap, mióta ide kerültél. Napra pontosan 4 hete, de csak 1 hete, hogy Szöulba helyeztek át. Nem zavart, ha 1, vagy fél órát tölthettem csak veled, ellenben azokkal a napokkal, amikor több órán át is nálad voltam. Van, hogy csak ülök és nézek ki a fejemből, vagy az orvosokat faggatom az állapotodról, de nem akarnak sokat elárulni. Pontosítok, semmit nem árulnak el. Nem vagyok közvetlen hozzátartozód, vagy mi. Igazságtalannak tartom ezt.

Gyakran beszélek neked mindenféléről, aminek még mindig nem látom sok értelmét. Néha csak sétálok fel-alá a helyiségben és gondolkozom.

-Mindig próbálok időt szakítani rád, tudod? Nem érdekel mennyit és mikor, csak legyen időm, amit itt tölthetek. Nem vagy egyedül. Soha nem vagy egyedül. - szokásomhoz híven leültem melléd és csak figyeltelek. - Holnap nem tudok bejönni. De cserébe kárpótollak majd másnap. Elmegyek a szüleimhez is, mert... mert el szeretnék hozni neked valamit. Pontosabban valamiket. - már lebeszéltem a többiekkel és a menedzserünkkel is ezt, miszerint tennünk kellene egy másfél órás kitérőt hazafelé jövet.

-Tudod, még a fejemben is hozzád szólok a gondolataimmal. - elmosolyodok ezen. - Minden gondolatom körülötted forog, mindenről te jutsz eszembe. Tudom, nem szeretted ha túlságosan is törődnek és foglalkoznak veled. Mindig olyan... független voltál. Egyedül akartál megcsinálni mindent, sokszor a segítségemet sem fogadtad el.

-Segítsek? - kérdeztem, miután már harmadjára rontottad el a házit. Lopva lepillantottam rád a történelemkönyv egyik szövegének olvasásából.

Csak morogtál egyet, beírtál valamiket gondolkodás nélkül, összecsuktad a füzetet, s elkezdted bepakolni a többi könyveddel együtt vissza a táskádba. Minden délután együtt tanultunk, én pedig minden ilyen alkalommal figyeltem a matek és közted lévő kapcsolatot, ami az idő múlásával lett egyre rosszabb. Arra hivatkoztál, hogy néha elfelejted az alapműveleteket.

-Kész. - vigyorogtál rám. Kikaptam kezedből a füzetet, te pedig egyből utána kaptál. - Azt mondtam kész, nincs mit megnézned rajta! - kapálóztál továbba, de hiába. Felálltam a földről, te utánam. Felemeltem a magasba a négyzethálóval és számokkal borított lapokat, te pedig karomba kapaszkodva ugrottál fel érte.

-Ugye tudod, hogy le lesz osztályozva? - pillantottam le rád. Abbahagytad a pattogást, szépen lassan visszaültél eddigi helyedre. Másodpercek leforgása alatt váltottál át szégyenkezésbe.

-Akkor kijavítom őket. - szóltál lesütött szemekkel, rám sem nézve. Dühösen felnéztél rám és felém nyújtottad tenyeredet. - Na, add ide! Ígérem megcsinálom normálisan! - kihúztad magadat, hátha így elhiszem. Megcsóváltam fejemet, majd leültem eléd. A padlóra helyeztem a füzetet, kinyitva a feladatoknál. Elvettem mellőled az írószereket, s kiradíroztam a sok hülyeséget, amit beírtál. - Taehyung, én is tudok radírozni! Miért nézel életképtelennek?

-Nem nézlek annak. - ingattam a fejemet, fel sem nézve a számokból. Gyorsan lefirkantottam a helyes megoldásokat. Leraktam a ceruzát kezemből, vissza a helyére. - De ezek olyan siralmasak, hogy a tanár majd magának írja be a kettest.

-Te meg mit művelsz? - visítottad és elvetted a füzetet. - Azt mondtam, megoldom! Nem kértem segítséget! Megint hülyének nézel!

-Nem nézlek annak. - ismételtem unottan.

-Akkor miért csináltad, hm? - a levegőben hadonásztál öklöddel. - Megint azt akarod megmutatni, hogy jobb vagy nálam?

-Miért nem fogadod el soha, ha segíteni akarok? Olyan makacs vagy! - nevettem fel. Képtelen voltam komoly lenni, ha ezt a témát hozod fel. Sértetten elfordultál tőlem, úgy pakoltál tovább. A matekot hagytad, ahogy hagytam. Megmosolyogtam, hogy nem tépted ki a lapokat és vágtad hozzám azokat, majd gyorsan felkaptam táskámat és a nyitott ajtódhoz lépkedtem. - Látom ignorálsz engem, meg már késő is van, szóval inkább megyek. - épp, hogy átléptem a küszöböt, már meg is torpantam.

- Taehyung! - szóltál halkan utánam.

-Igen? - megfordultam. Te még mindig nem fordultál vissza.

-Köszönöm...

A karfára könyökölve, kézfejemen pihentetve fejemet már majdnem elnyomott az álom a székben ülve, de egy köhintés visszarepített a valóságba. Ijedtemben azonnal felegyenesedtem és felkaptam a fejemet.

-Ha Yeon? - nagyokat pislogva próbáltam élesíteni látásomat, ahogy újra az előttem lévő ágyra pillantottam. Nem, nem. Így próbál a tudatalattim megviccelni és felszólítani arra, hogy holnap hosszú napom lesz, össze kellene szednem magam és elindulni a szállásra, hogy kialudhassam magam? Tehetetlenül felállok helyemről és körbepillantok a helyiségben.

-Sajnálom, csak én voltam. - lépett beljebb az ajtóból Ha Yeon orvosa. - Pár perc és lejár a látogatási idő. - mutatott fel a falon lógó órára. Pár perc múlva nyolc.

-Elnézést - hajoltam meg. Még egy utolsó pillantást vetettem rád búcsúzóul, aztán a dokit kikerülve sebes léptekkel léptem ki a folyosóra, s indultam haza.

-Várjon! - futott utánam az említett személy. Óvatosan vállamra tette egyik kezét amikor beért mellém, hogy álljak meg. - Lenne pár dolog a beteggel kapcsolatban, amit meg kellene beszélnünk.

-Magának csak egy beteg? - szinte köptem lekezelő hangsúllyal a szavakat, amit meg is bántam. - Ne haragudjon. - sóhajtottam lejjebb eresztve a vállaimat. Csak megrázta a fejét az előbbire. - Javult az állapota? - kérdeztem reménykedve.

-Ami azt illeti... - kezdte, s lehámozta rólam kezét, hogy a másik kezében szorongatott kis táblácskáról felhajtson egy lapot a sok közül. Pár pillanat alatt átfutotta az oldalt, majd a következőt és a következőt. Próbáltam óvatosan belelesni a lapokba, hátha megtudok valami fontosat, de tele volt ismeretlen kifejezésekkel, olyan szavakkal, amik fene se tudja, milyen eredetűek és jelentésűek lehettek.

-Romlott az állapota, igaz? Csak rosszabb lett minden?

-Nem. - pillantott fel papírjaiból. - Az utóbbi egy hétben nem rosszabodott. Holnap nem lehetnek látogatói, több vizsgálata is lesz.

-Holnap nem jöttem volna be, más dolgom akadt. - húztam el a számat a gondolatra, hogy egy teljes napig nem láthatlak téged. A fiatal orvos csak megértően bólintott egyet. Tudta, ki vagyok és mennyire fontos nekem ez az egész. Hivatalos akármit kellett velük is aláíratni, mert gyakran itt tartózkodom és nem akar senki sem botrányt.

-De lenne itt még valami. - szemöldökeit ráncolva próbált koncentrálni a lapon olvashatóakra, mintha neki is zavaros lenne, nem csak nekem. - Jobb lenne, ha leülnénk. - miközben ő a fal mentén elhelyezkedő műanyag, színes székekre mutatott, én bepánikoltam. Testem megfeszült, arcomra és lelkemre aggodalom ült ki újból, szívem majd' kiugrott helyéről és rohant el a lányhoz a szobába. Legszívesebben oda vágytunk volna mindketten. A szívem is, én is. De sérülni fogok, ha a szívem után megyek.

-Rendben. - csak ennyit tudtam kinyögni, majd le is rogytam a kényelmetlen székre. Nagyot nyeltem a gondolatra, miszerint nem fogsz felébredni. Nem, nem történhet meg, nem veszíthetlek el újra!

-Nos... - ül le mellém. Csak tudnám, miért húzza ennyire az időt. Ha hivatásos orvos, aki életeket ment, akkor miért nem kezd bele egyből a mondanivalójába és tér a lényegre? - A belesetet külsőleg megúszta pár zúzódással, amik már szépen gyógyulnak. A nyakcsigolyák súlyosan sérültek, amelynek következtében megvan az esélye arra, hogy lebénuljon. Ezt nem tudjuk pontosan meghatározni, bekövetkezik-e, vagy sem, mivel nem reagál fizikailag semmire sem ezeknél a vizsgálatoknál, így nem tudunk egyelőre ezzel kapcsolatban következtetést levonni. - felemelte a röntgenképet és különböző részekre mutogatva magyarázott bőszen. - Az agy ezen részei is megsérültek. - elővett egy újabb képet. Megint csak percekig mutogatott és mondta amit mondania kell, mintha én a szakszavakból és a sokk hatását elnézve bármit is értenék. Egy szó azonban bekúszott tudatomba, hisz felfogtam jelentését. A súlyát és velejáróját már kevésbé.