Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

6

egy egész élet

KT

2007

Lee Ha Yeon, "Új lány" címkével ellátott sorstársam. Már legelső nap bántottak téged, mindenféle ok nélkül. A napokban azt kérdeztem tőled, hogy leszünk-e barátok. Magam sem tudtam, miből volt elég merszem ehhez. Talán az, hogy nem akartam, hogy úgy végezd, mint én. Nekem nem volt senki, akibe kapaszkodhattam volna, ha megingott alattam a talaj. Tekintetedből eltűnt az a magabiztosság, amely az elmúlt órákban ott lakozott. Helyette rideg, ijedt arckifejezésed láttán inkább visszavontam volna a kérdést. Azonban... minden szertefoszlott; arcodra kiült a boldogság pár másodperccel később, és mosolyogva felelted, hogy igen. Mintha addig magadban vívtad volna a harcot a válaszoddal kapcsolatban.

2008

Mindig is láttam rajtad, hogy feszengsz, hiába takargattad. Nálad magabiztosabb, bátrabb embert soha nem ismertem. Ezt nem az bizonyítja, hogy soha nem féltél semmitől és senkitől. Inkább az, hogy kibírtál mindent, leküzdöttél mindent, szembeszálltál mindenkivel, annak ellenére, hogy milyen könnyen meg lehetett bántani, sérteni vagy összetörni téged. Titkon csak én tudtam róla, mennyire érzékeny és különleges vagy, milyen gyakran inog meg alattad az a pillér, amin állsz.

2009

-Akkor melyik iskolába fogsz jelentkezni? - kérdeztem már sokadjára tőled. Hezitáltál, pedig  már számtalanszor átrágtuk magunkat ezen a kényes témán. Még volt 3 napunk a papírok leadására az iskolákkal kapcsolatban. Mindketten a helyi gimnáziumot gondoltuk ki magunknak, hogy továbbra is együtt folytassuk útjainkat.

-Eddig úgy nézett ki, hogy abba, amit terveztünk... - beszéd közben nem néztél rám, hanem lehajtottad fejedet és a földön pihentetted tekinteted, így hosszú hajad arcodat takarta. Legalább számomra igazítottad volna vissza rakoncátlan tincseidet, amiket utáltál, míg én imádtam őket. Örökre elmémben ragadt a kép, amikor otthonotokban, a fürdőszobai tükör előtt  akartad levágni magadnak a hajadat vállig érőre, de kikaptam kezedből az ollót. Megbántad volna. - De a nagyi szerint más iskolákat is meg kellene néznem. - egy beletörődött mosolyt erőltettél arcodra, ahogy felkaptad fejedet és újra rám tekintettél. Hazudtál. De én ezt nem tudtam, csak megértően bólintottam. Végül is, jó érv lett volna, utólag belegondolva.

-Nem baj, ha nem adjuk be közösen a jelentkezési lapunkat. - vontam meg a vállamat, mintha nem fájt volna a dolog. Te is tudtad, hogy fájt. Elkezdtem az eget kémlelni. Nem volt merszem a szemedbe nézni, míg a mellkasom már égett is a fájdalom miatt. - Attól még tudunk találkozni hétvégenként, vagy 1-2 hetenként. - ötleteltem naivan. Ugyanolyan fájdalommal, ami akkor kerített hatalmába, amikor 2 héttel később elmentél.

Gyerekszerelem lett volna? Az a tipikus, hamis érzésekkel teli, amikor magad sem tudod, hogy mi is folyik le benned? Amikor csak szimplán megtetszik az a bizonyos, ajnározott személy? Amikor azt mondják, hogy gyerek vagy még, ezért nem lehetnek érzéseid és problémáid, de pár nap múlva már felnőttként kell gondolnod a jövődre?

Napjainkban

"Rendbe fog jönni?" - kérdezgetem szinte mindenkitől. Mintha a 4, engem körülvevő fal kétségből épült volna fel, és egyre jobban közelednének egymáshoz, ezzel összenyomva engem.

"Minden rendben lesz." - válaszolják, de mindenki tudja, hogy valami sosem lesz rendben. Egy aprócska dolog mindig keresztbe fog tenni, bármivel is próbálkozok.

"Nincs semmi baj." - 3 negatív szó válaszként, amelynek pozitív hatással kellene lennie rám. Helyette csak jobban elfog a félelem, az aggódás, a csalódottság, a megbánás.

Semmi nem jött rendbe, baj is lett elég.

Megpróbáltam olyan erős lenni, mint amennyire ő volt régen. A koncertünkön nem mutathattam ki, hogy valami baj történt az életemben. Teljes beleadással szerepeltem, olyan maximalista voltam, mint ő volt. Érte volt az egész, érte voltam én is. Még mindig érte vagyok, még akkor is, ha ő nem lehet velem. Végig ő járt a fejemben, és az előtte való este történtei. Csak pár méter kellett volna és egy kis szerencse. Elérhettelek volna, mielőtt beléd hajtott volna az az autó. Lelkemet elöntötte újra az a szorító érzés, szemeimbe könnyek szöktek, ajkaim remegtek, ahogy leroskadtam a fekete székre. Akaratlanül kezdtem el piszkálni ujjaimat, ahogy kezeim ölemben pihentek.

- Már évekkel ezelőtt elérhettelek volna, de hagytalak elmenni. Nem akadályozhattalak meg. - nem tudom, hallod-e szavaimat. Mindenesetre én tovább beszéltem. Kiadtam magamból mindazt, amit el akartam mondani neked, miután utánad megyek a zebrán. - Elmehettem volna hozzád, hisz megvolt a címed. De egy levelemre se válaszoltál, pedig minimum két tucattal küldtem neked. Visszajelzés hiányában beletörődtem a helyzetbe; nem voltál többet kíváncsi rám. Én pedig ezt tiszteletben tartottam. A gondjaimat-bajaimat megtartottam magamnak, elzártam őket mindenki elől, ahogy magamat is. Nem voltál ott velem, hogy kiélvezhessem, miszerint támaszt nyújtottam neked.

Már egy jó néhány perce mesélhettem, amikor is meghallottam valaki hangját mögüllem.

-Taehyung... - elcsukló hangjától rosszabbul éreztem magam. Mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy a semmibe beszéltem, hátha meghallod feléd intézett monológomat. Annyi mondanivalóm van még...

-Igen? - kezeimmel megtöröltem arcomat, majd felé fordultam. Namjoon felém nyújtott egy sötét maszkot, ezzel jelezve, hogy ideje visszamennünk a hotelbe. Egy nehézkes sóhajt elengedve álltam fel, fejemre hajtottam kapucnimat és elvettem tőle az anyagot, de nem vettem fel.

-Tudom, hogy nehéz, de pihenned kell. Nem zárkózhatsz magadba, csak rosszabb lesz. Ő sem örülne neki. - hozott szóba téged.

"TaeTae, együtt átvészeljük, ahogy mindig is tettük. Erős vagy, ki fogod bírni, le fogod győzni ezt az egészet! Legyőzzük!" - bíztattál volna, édesen becézgetve engem, amit annyira imádtam. De nem tetted. Hogy is tetted volna?

-Mi itt vagyunk neked. - jött egy újabb hang. Szomorkásan, mégis biztatóan rám nézett Jimin is, majd sorban előkerült mindenki. Csak némán bólogattam, közben felfele pislogtam ajkaimat összeszorítva, ezzel megelőzve a feltörni készülő zokogásomat. Elindultam a többiek után, vissza a jelenlegi szállásunkra. Nem akarok többet sírni. Tudtam, nem tetszene neked.

Még mindig le van zárva az az útszakasz. Az útra fel vannak írva és rajzolva dolgok, amelyek a helyzet pontos leírásához szükségesek voltak a rendőröknek és a mentősöknek. Nekem semmi ilyesmire nincs szükségem, így is emlékszek minden hirtelen jött hangra, érzésre, fényre, mozdulatra, reakcióra. Az emberek felháborodottan hajtanak tovább autóikkal és kanyarodnak le a 30 méterrel odébb lévő kijelölt útvonalra, hogy kerüljenek egy keveset.

Őket csak 1 utca választja el, míg minket egy egész élet.