Szavaidba Szeretve (BEFEJEZETT)

12.rész

*Jasmine szemszög*

Daniellel most vagyunk második napja ezen a csodálatos helyen. Imádok itt lenni, legszívesebben haza se mennék holnap. Ő most éppen napozik. Nekem nem volt hozzá kedvem, úgyhogy inkább bennt maradtam. Daniel nem örült neki, és nem is akart menni nélkülem, de mondtam hogy nyugodtan mehet.

A telefonom csörgésére kaptam fel a fejem. Elhúztam a képernyőt a megfelelő irányba, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Igen?
-Kislányom - hallottam anyu remegő hangját.
-Anyu, mi a baj?! - kérdeztem rémülten.
-Kérlek gyertek haza azonnal..
-De mi a baj?! Anyu! - kiabáltam.
-Siessetek légyszíves! - mondta és letette.

Letettem én is, és szaladtam ki Danielhez.

-Daniel azonnal haza kell mennünk - futottam oda hozzá.
-Miért? Mi történt? - ugrott fel a nyugágyról.
-Anyu hívott, és remegett a hangja, mondta hogy menjünk haza azonnal.
-Jó, pakoljunk össze, és indulhatunk - fogta meg a kezem, és elindultunk a szobánkhoz.

Már fél óra múlva az autópályán hajtottunk eszeveszett sebességgel. Csoda, hogy egy rendőr sem volt az úton. Bár, biztos készült rólunk pár szép kép, amit megkapunk hamarosan egy kifizetendő összeg mellé.

Már pár utcányira voltunk, viszont ott már Daniel lassabban ment. Kb. 10 perc volt még, de én még mindig annyira aggódtam, hogy mi van anyuval.

Leparkolt Daniel a házunk előtt, én meg szaladtam be a házba.

-Anyu! Hol vagy?! - kiáltoztam.
-Jasmine - állt anyu mögöttem.
-Mi történt?! - öleltem meg.
-Az apád... - kezdett el sírni.
-Anyu mondd már mi van vele! - kiabáltam.
-Élet és halál között van - mondta mire legurult egy könnycsepp az arcomon.
-Hogy mi? - jött be Daniel.
-Hol van? - kérdeztem, miközben keservesen zokogtam.
-Kórházban, csak haza jöttem megvárni titeket. Kacey is ott van.
-Induljunk azonnal Daniel - mentem oda hozzá.
-Pillanat, csak bezárom a házat - mondta anyu, és elkezdte keresni a kulcsát. Mi kimentünk, és vártuk a kocsiban. Miután beszállt anyu, elindultunk a kórház felé.

Az utat végig sírtam, és zokogva rohantam a recepcióhoz is. Bemondtam a nevet, mire mondta is a szobaszámot.

Beszálltunk a liftbe, és villám gyorsasággal megnyomtam a 3-mas gombot. Daniel a liftben vígasztalt, de most engem csak az vígasztal ha látom élve az apámat.

Futottam a 45-ös kórteremhez, ahol egy orvos és egy nővér állt.

-Elnézést. Kérem mondja meg mi van az apámmal! - kérdeztem idegesen.
-Miss Walker - nézett a papírjára. -Ugye?
-Igen.
-Mrs. Walker, hogy van? - nézett a mögöttem levő nőre.
-Köszönöm jól, mondja mi van a férjemmel? - kérdezte anyu ijedten.
-A férje állapotát stabilizáltuk, fel fog épülni. A karja eltört két helyen is. 3 bordája eltört, több helyen zúzódás is van. Súlyos agyrázkódása is.
-Jézusom - sírtam el magam megint. -Hogy, vagy mi történt vele?
-Ma délelőtt hívták ki a mentőt egy sikátorhoz, ahol az apádat összeverve találták meg. Kis híján múlt hogy a fejsérülése miatt életét veszti. Nem látták hogy ki volt a tettes, de a rendőrség még ma el fog jönni és kikérdezik, hátha emlékszik a tettes arcára. Valamire ami segíthet a nyomozásban. Nem lesz gyors folyamat a gyógyulás, de a lényeg hogy felépül. Még pár napig bennt tartjuk megfigyelésre. Utána természetesen járnia kell gyógytornàra.
-Köszönjük Doktorúr - mondta anyu könnyeit visszatartva. -Mikor mehetünk be hozzá?
-Akár már most, de ne terheljék túl. Egyszerre csak 2 ember menjen be.
-Rendben.
-Viszontlátásra, sziasztok! - nézett a végén rám és Danielre.