Szavaidba Szeretve (BEFEJEZETT)

53.rész

Bárcsak azt mondanám hogy attól függetlenül hogy napjaim vannak hátra, jól érzem magam. Bárcsak kikiálthatnám a világnak hogy erős vagyok, nem hagyom hogy legyőzzön egyhamar a betegségem. De nem...mert érzem. Érzem hogy kezd utolérni, hiába futok előle ahogy csak bírok. Tudom hogy hamarosan bekövetkezik, hogy el fog ragadni az élők világából. Sokkal erősebb szorítást érzek a mellkasomban, mint pár napja. A fejem szétrobban a fájdalomtól és mintha egyre jobban törnék össze legbelül.

-Jasmine - rázta vállam Shawn, de én úgy éreztem hogy majd' szétesek.

-Ne kérlek, annyira fáj mindenem - toltam el magamtól de annyira erőtlennek éreztem magam, hogy a kezeim visszahullottak a helyükre. Csak most vettem észre hogy a könnyek folyamatosan folytak le arcomon megállás nélkül.

-Kicsim, mi történt veled? - kérdezte hangjában aggodalommal.

-Nem tudom - éreztem hogy lassan, de megnyugszom. -Maradj itt velem Shawn, annyira félek..

-Nem mozdulok el mellőled - ölelt magához gyengéden. A sírásom kezdett abba maradni, ahogy éreztem magam körül Shawn védelmező karjait. -Fáj még valamid? - kérdezte kis idő múlva.

-Most jó, de úgy érzem semmi erőm nincs. Szólnál anyuéknak hogy nem tudok velük menni?

-Persze - állt fel lassan és elhagyta a szobánkat. Pár perc múlva anyuékkal tért vissza, hát persze, gondolhattam volna hogyha Shawn elmondja miért nem tudok menni, azonnal jönnek megnézni mi bajom van.

-Drágaságom - szaladt anyu az ágyhoz. -Mitől izzadsz ennyire? - tette tenyerét homlokomra.

-Talán az előbbi kínlódás miatt - vontam meg vállam.

-Mi történt, Jasmine? - kérdezte apu, és az ágyhoz lépett.

-Olyan volt mintha kezdett volna valami elnyelni, fájdalmat éreztem, majdnem összeomlottam álmomban de Shawn felébresztett - senki nem szólalt meg.

Tudtam mire gondolhattak, és igazából nekem is ugyanaz járt a fejemben. Kegyetlenül haldoklom, és nem tudom lassítani ezt a folyamatot bárhogy vagy bármivel is próbálkoznék. Már az álmaim sem lehetnek szépek? Abban is szenvednem kell a gondolattól hogy hamarosan meghalok? Shawnt félrehívta apu, anyu pedig az ágy szélén ülve fogta a kezemet és láttam rajta hogy próbált nem sírni. Kacey még valószínűleg alszik, és ezért nincs most itt, de nem is bánom.

-Egy centiméterrel sem akarok messzebb lenni tőled - mászott vissza hozzám Shawn mikor anyuék kimentek.

-Ne is! - fogtam meg kezét.

-Légy erős, szerelmem..

-Harcolok folyamatosan Shawn, elhiheted - mondtam, mire bólintott és elkezdett közeledni felém. Lágyan megcsókolt, majd még kisebb puszikkal hintette be arcomat.

Apuék nem mentek sehova, inkább átjöttek a szobánkba és együtt tévéztünk szinte egész nap. Jó volt látni hogy itt voltak velem, hogy támogattak engem, de jobban esett volna most egy kis magány.

Gondolkozni, újra visszapörgetni a jó és egyben rossz emlékeket a fejemben, egy kicsit pityeregni azon mi lett volna ha nem lettem volna beteg.

Vajon Shawn mikor kérte volna meg a kezem? Hány gyerekünk született volna, milyen neveket adtunk volna nekik? Ott tudott volna velem lenni a szüléskor, fogta volna közben a kezem, vagy elájult volna az izgatottságtól?

Nem bírtam tovább ahogy ezeken a dolgokon elgondolkoztam. Jobban hozzábújtam Shawn mellkasához, és hagytam hogy a könnyek ellepjék arcomat.. Észrevette hogy hangtalanul zokogok és szorosabban húzott magához, közben homlokomhoz nyomta száját.