ezt magamnak írom

sóvárgás | 2015. 11. 08.

(Annak, aki kikísért a vasútállomásra.)

Süvítve kurjantó vonat ringatja a talajt a talpam alatt,
az összemázolt kocsik erőszakosan magukkal rántanak,
szusszanásnyi időm se marad,
alig búcsúzunk el, máris lépnem kell,
egy gyors ugrás a bőröndömmel
és az ajtók záródnak, pedig még meg akartalak
érinteni, csak futólag, hogy ne fázzak,
mert az őszi éjszaka rég kilopta a tenyered melegét
az ujjaimból, a szmoggal küzdő szél elrabolta
a kézműves sörrel és lila hagymás sült libával
fűszerezett illatodat,
és amikor megtalálom az ülésemet, a mesterséges fények

a saját arcomat vetítik az ablakra, így már félek
kilesni rajta, mert tudom, hogy eltűntél,
egyébként is egyre sebesebben távolodok a perontól,
mégsem szakadok el tőled,
mert a lecsupaszított tekinteted a mellkasomba égett,
az alázatos kékség és a szeszélyes zöld
akaratos folyót fakasztanak bennem, és ha hazaérek,
mindent felidézek:
az izzasztó sétákat, az árulkodó libabőrt, a fogak erejét,
emlékezni fogok minden egyes kortyra,
hogy otthon majd kettős szerepben bújhassak
a kéznyomaiddal tarkított barlangba.