ezt magamnak írom

képzelgések | 2015. 11. 30.

Egy:
Képzelj el egy fiút.
Amikor a város elpihen, ő a háztetőn maszturbál,
mintha a csillagok vezérelnék a mozdulatait.
Képzeld, egyszer rajtakaptam.
Akkor értettem meg, mi a romantika:
vegytiszta elvágyódás.

Kettő:
Téged is vonz a tető,
ez a perifériákon kívül eső menedék?
Jó volna pár pillanatra kiélvezni a láthatatlanságot, de
manapság egyre nehezebb szemtanúk nélkül elillanni.
Mindig akad valaki, aki egyszerre beszél veled.
Csendfóbiás szófalók osonnak a nyomodban,
társalgásnak álcázott kihallgatások szervezői;
egyedül a némaságot képtelenek elviselni,
elcsapja a gyomrukat.

Három:
A megfontolt Csend kézen fogta az Időt,
és lassan kihajóztak a párbeszédek öbléből.
Ma már távoli vizeken eveznek,
rég elhunyt csillagok gazdátlan fényében,
szinte utolérhetetlenek,
csak az üres ágyadban találkozhatsz velük.
Olyankor viszont úgy szeretnek,
annyira elkeserítően csimpaszkodnak beléd,
hogy térdre rogysz a súlyuk alatt,
fullasztó csókokkal magasztalod hatalmukat.
A hirtelen túladagolás elkergeti az álmokat,
hasztalan az elvágyódás,
hasztalan a tükörképpel vívott szócsata,
hasztalan a paplan szirénéneke.

Négy:
Villanyoltás.
Felszínre buknak a zátonyok, elszaporodnak a szirtek.
Előbb-utóbb úgyis nekicsapódsz valamelyiknek.
Ha mozdulni nem bírsz, szökj igézetbe,
formáld a fiút a saját képedre,
cserélj helyet vele, hátha
belekap a vitorlákba
a képzelgésed konok szele,
és végre valahára
Te is kifújhatod magad.