A Farkas-Vámpír Szimfónia

33.fejezet/ Természet Háromszöge

Rody

Direkt maradt a szemszög, megéri az utolsó fejezetet Attila szemszögéből olvasni :3 

Elkísértem Attilát egészen az otthonukig. Távolról figyeltem, ahogy elkíséri Hannát. Attila direkt nem kísérte őt be. Nem akarta, hogy a szülei így lássák. Hanna megígértette vele, hogy meglátogatja. Attila belement. De később, még sok dolgot kell elintéznie. Hanna megvárta míg Attila elég távolságra ment tőle, majd bement. Hangos örömök hangoztak ki a házból. Rossz is lett volna, ha a fiúk után a lányukat is elvesztették volna... Nem tudom Hanna mennyit fog elmondani nekik Attiláról. De azt biztos elmondja, hogy él és megfogja őket majd látogatni ha itt az idő. 

Attila végül ideért hozzám és átölelt. Nehéz lehetett neki újra idejönni. Visszaindultunk Viktóriához, a Vámpír Barlanghoz.

...

Viktória már felkészült. A szülei beleegyeztek, hogy harcolhasson. Nem mintha sok beleszólásuk lett volna.

Viktóriánál volt Lucy, a Természet Hangja.

Attila használta Cross-t, a Természet Íját.

Nálam pedig Revenge, a Természet Pengéje. 

Elakartam indulni, hogy hátha kiszimatolom őket, de Attila megfogta a kezem. 

- Ők fognak ide jönni. - Egyre jobban tudta az Orákulum részét irányítani. Folyamatosan nő az ereje.

Úgyhogy vártunk. Megéreztem, hogy a halál idetart. Ráadásul két személyként.. Sikerült Ambrosia-t felélesztenie. Nem tudom neki milyen ereje van, csak azt hogy vérfarkas. Nyilván Ősibb mint én.

Felfegyverkeztünk, vártuk hogy belépjenek. 

Mikor megpillantottam Ambrosia-t azonnal felismertem benne Attila arcvonásait. A tekintélyt parancsoló szemeit. A tekintetet amivel rám pillant, és érzem egy kutyának se lennék jó hozzá képest. 

Kéz a kézben jöttek be. Mindketten felvettük a fegyverünket.

Beálltak középre. Ránk néztek. Majd össze. Biztos forralnak valamit. De végül mindketten csak letérdeltek.

- Ez valami színjáték? - Kérdezte Viktória.

Ambrosia szólalt meg:

- Mi már meghaltunk. Nem szabadna itt lennünk. Küldjetek vissza minket. Nem igaz? - Ránézett Alaric-ra aki csak bólintott. Gondolom ő se hitte, hogy ezt kéri tőle a szerelme. De nem mert ellenkezni.

Nem igazán értettem, hogy komolyak-e a szándékaik. Viszont ki kell használni. 

Attila Ambrosia-val ment szembe. Én Alaric-hoz mentem. Viktória a hátuk mögé ment. Ezzel kialakítottunk egy Természeti Háromszöget. 

Viktória elkezdte:

- Hozzád szólok Természet. Vedd vissza magadhoz, mi nem ide való. Lucy tisztíts!

A háromszög elkezdett fényesen láncként kirajzolódni. Ambrosia és Alaric elkezdték a fájdalmat érezni, de nem hátráltak meg. Csak pózt váltottak, most már egymást ölelték át szorosan. 

Attila következett. Kilőtt két nyilat. Az egyik nyíl Alaric szívébe, a másik Ambrosia szívébe szúródott. 

- E két nyíl titeket halál után is összeköt.

Viktóriának ez egy kedves gesztusa volt. Ezáltal a két lélek halál után sem fog egymástól eltávolodni. 

Végül én következtem. Teljes erőből elhajítottam a Pengét ami átment Ambrosia-n és beleállt Alaric-ba. Ahogy a többi Természet Áldozat most ők is elkezdtek párologni. Nem fog holttest maradni. Teljesen elpusztítja őket a Természet Hatalma. 

Ambrosia ránézett Attilára. 

- Jobban óvd a szerelmedet, ne úgy mint én. - Összenézett Alaric-al, megcsókolták egymást, majd a testük teljesen a feledésbe merült. Ezzel vége volt. Az egésznek. 

Attila összeesett. Az a két nyíl kilövése is megterhelő volt neki. Odaszaladtam hozzá. 

- Győztünk. Egyenlőre. - Mondta mosolyogva. 

Viktória odajött hozzánk.

- Akkor ennyi lenne? Győztünk? - Kérdezte.

- Ezt a csatát megnyertük. De a háborúnak még nincs vége. Hárpiák, Vadászok, A maradék csőcselék Vámpírok az Ősivel, és még a falka is a nyomunkba van. Nem sokan akarják, hogy éljünk boldogan. 

Viktória átölelt engem. Meglepő, ilyet még tőle nem tapasztaltam.

- Mindenben segítek, a ti szerelmetek fog győzni úgyis. 

Csak mosolyogni tudtam. Ha ő bízott ennyire ebben, mi miért is ne. 

Felkaptam Attilát, és elindultunk haza.

...

Viktória már jelzett, hogy hazaért. Attila pont ébredezett. 

- Még túl sok dolog áll előttünk. - Két nyújtózkodás közben mondta ezt. Nyilván megint látott valamit.

Odahajoltam hozzá. 

- Én bízok magunkban.

Mosolyogni kezdett, azt mondta ő is, és megcsókolt. Azt hiszem hozzá képest eddig ez volt a legvadabb csókja amit adhatott. 

Lefeküdtem mellé az ágyra, és nem tudtuk a csókolózást abbahagyni. Azt hiszem most már semmi sem fog minket megakadályozni abban, amire mindketten nagyon régóta vártunk...