A Farkas-Vámpír Szimfónia

23.fejezet/ Ősz és Tél áldozatai

Attila

Már egy ideje az erdő mélyén voltam. Nem tudtam merre megyek. Egy lélek sincs itt. Láttam, ahogy a fákról hullanak a levelek. A szél vitte őket tovább. A végére a legtöbb fa már teljesen megvolt kopaszodva. Mindenfele növények. Mintha egy virágvölgyben lennék. Megláttam egy szokatlant. Ez teljesen kitűnt a többi közül. Fekete volt, mégis gyönyörű. Letéptem és zsebre raktam. Viki sírjára tökéletes lesz...

 Talán el is tévedtem? Pont mikor már erre gondoltam megláttam valamit. Egy fekvő ember? 

Odaszaladtam. Láttam, hogy egy öreg nő. Közel 90 éves. Már teljesen a halál szaga járta át.

- Elnézést, jól érzi magát? - Kérdeztem.

- Kérem...öljön...meg. 

- Tessék?

- Még több órát szenvednék.. öljön meg.

Nem tudok segítséget hívni. Nincs kit. Mit tegyek? Látom, ahogy egy öregasszony össze van esve... Az orrából, szájából ömlik a vér. Ha más nem a vérébe belefullad. Nem tudom így sehogy megmenteni... De nem akarom így itt hagyni. Megpróbáltam felemelni. Semmi hajlandóság nem volt benne.

- Kérem. Velem kell jönnie, biztos van segítség máshol.

Ekkor kitisztult a hangja.

- Ha nem öl meg most, azzal csak annyit ér el, hogy egy öregasszonyt még szenvedni hagy halála előtt. Kérem... Nagyon fáj már.  - Majd újabb vér adagot hányt fel.

Letérdeltem elé. Közben éreztem, ahogy az én könnyeim is előjönnek. Nem akarom szenvedni hagyni. Éreztem semmi életereje nincs már. Reménytelen. 

Kieresztettem a körmeimet. Hozzáértem a mellkasához. Felkészültem, erőt vettem magamon. Az öreg nő még utoljára annyit mondott:

- Köszönöm.

Egy határozott mozdulattal benyúltam a szívéért és kitéptem. Szinte láttam, ahogy a lelke elhagyja a testét. Elhúztam a testét egy puhább földhöz. Kézzel kiástam a sírt. Végül beletettem az öreg nőt. Felmásztam, majd lenéztem rá. Azt hiszem megteszi. Nem mintha túl sokat tudna ellene panaszkodni. Elkezdtem visszakaparni a földet. Miután végeztem elővettem a fekete virágot és rátettem a sírra, majd tovább mentem.

Körülbelül öt percet sétáltam és mintha egy teljesen új helyen lettem volna. Esett a hó. Nagyon hideg volt. Éreztem, hogy ha nem haladok megfogok fagyni. Szaladtam tovább ameddig bírtam. Hirtelen megláttam egy tavat. Teljesen befagyva. Két gyermek korcsolyázott rajta. Talán tőlük tudok segítséget kérni. Elindultam feléjük. Ekkor elkapott egy látomás.

Ott a tó. Nincs rajta senki. Semmi nyoma a gyerekeknek. Ráléptem a tóra. Majd láttam, hogy sokkal mélyebb az alja, mint hittem. Látszott, hogy csak a tó teteje van megfagyva, alatta úsznak a halak is. De nem csak a halak úsztak. Ott volt lent három holttest. A két gyereké, és az enyém.

Azonnal szaladtam. Üvöltettem a két gyereknek, hogy menjenek le a tóról. Túl késő volt. Épp sikerült rálépnem a tó felszínére, amikor már hallottam a gyereksikolyt. Mindkét gyerek a víz alá került. Odaértem és beugrottam értük. Leúsztam teljesen a tó aljára. Felkaptam egyik kézbe az egyiket, másikba a másikat, majd lábbal próbáltam vissza evezni. Sajnos csak az elképzelés volt jó, nem számoltam arra, hogy amilyen hideg van a tó felszíne azonnal összeállt. Ha az egyik gyereket elengedem akkor sem tudnék a kezemmel akkora erőt a víz alatt kifejteni, hogy áttörjem. De nem is akartam kockáztatni, hogy egy gyerek lent marad. A két gyerek már teljesen eszméletlen volt. Nem maradt túl sok időm nekem se. Elkezdtem lábbal ütni, de semmi. Végül az egyik gyereket betettem a lábam közé, majd próbáltam a vámpír karmokat előhívni hátha kitudtam volna magunkat vágni. De a hideg miatt a karom elő sem jött. Végül már az adrenalin miatt elkezdtem a fejemmel püfölni a jeget. 

Semmi hatása nem volt. Még csak meg sem repedt. Végül elfogyott a levegő. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik vízzel. Elkezdtem a két gyerekkel süllyedni. Már nem láttam semmit. Sajnálom, hogy nem sikerült...