A Bit of Sunshine •Kpop Oneshots BoyxBoy•

A szabadságtól megfosztva •JooHyuk•

A szobámból figyelem, hogy házunk kertjében játszadozik kishúgom barátaival. Az egyik lány gyorsan szedve apró lábait menekül, míg a másik csak nevetve kergeti. Testvérem a hintából, láb lógatva figyeli a körülötte történő eseményeket. Majd mint aki tudja, hogy figyelik feltekint szobám ablakába s foghiányos mosolyával együtt integet nekem. Bármennyire is szeretnék neki vissza inteni egyszerűen nem tehetem, minél jobban el kell tőle távolodnom. Kinek kellene egy olyan báty, aki meg sem tudja védeni őt és csak egy teher.

Egy kórházi ágyban fekszem, s alig érzem testem. Mintha valami átvette volna felette a hatalmat. Íriszeim mintha egymáshoz lennének ragadva, ezzel akadályozva engem a látásban. Magam mellől halk hangfoszlányokat észlelek. Anyukám sír, míg egy erőteljes férfi hang, mi meg-meg csuklik az érzelmektől, folytat vitát a másikkal.

- Mi az, hogy nem tud rajta segíteni? - Emeli meg egyre jobban erényes hangját az egyik fél, ki hangszíne alapján nagyon ismerős számomra. De látványa nélkül jelen pillanatban nem tudom senkihez kapcsolni.

- Uram, kérem értse meg. - Szólalt meg, az idősebbnek ható társalgó fél. - Olyan gerincsérülést szenvedett a barátja, hogy ezentúl kerekesszékbe kényszerül.

Az emlékek feltörésével együtt helyezem kezeim alsó végtagjaimat szolgáló kerekekre, hogy távolabb kerülhessek a napsütötte külvilágtól. Ma van a második éve annak a balesetnek, mikor testem csigolyákból álló , fő elemét olyan sérülés érte, mi megfosztott a járás élményétől. Azóta családom segítségére vagyok szorulva, mit kicsit sem élvezek. A régi élet-szerető, cserfes, fiatal fiú azóta felszívódott. Rozoga testét hátrahagyva egy depresszív, halál-vágytól túlfűtött, jég szívű léleknek. Az elején még sok könnyet hullajtottam, de az idő múlásával rá kellet jönnöm nem fog semmi megváltozni. Én már soha nem lehetek az az ember aki voltam.

A hozzátartozóim kik még velem maradtak azóta is próbálnak valamily' életkedvet belém erőszakolni, újra és újra. Sikertelenül. Én pedig minden nap azon ügyködöm, hogy minél távolabb legyenek tőlem s semmi érzelem ne fűződjön hozzám. Lehet nagy butaságnak gondolják, de én azt szeretném ha már ilyen helyzet állt fel , ne arra az énemre emlékezzenek aki egyedül még a mosdóra se tud elmenni, hanem arra aki mindig a utakat rója, nevetését soha abba nem hagyva. A húgom legyen büszke arra a bátyjára, kivel focizott vagy olykor tea délutánokat szervezett. A szüleim egy olyan gyermekre, ki segített nekik akármiről is volt szó és egy percre se ült le pihenni.

- Minhyuk drágám, látogatód van! - Lép be anyukám szobám ajtaján.

- Megint itt van ? - Kérdezem, monoton, érzelemmentes hangon a velem társalgóra egy pillantást se vetve. Megszólalásom egy igen mély, beletörődő sóhajt eredményez szülőmtől.

Igaz háttal vagyok neki mégis ismerem már annyira, tudjam mi a véleménye. Tisztában vagyok azzal kivárakozik nyílászáróm előtt. Nem más mint a párom kivel még a tólószékbe kerülésem előtt egy évvel ismerkedtünk meg. Jelenleg három éves a kapcsolatunk, és bármennyire próbálom taszítani magamtól akár egy mágnes a másik mágnes vele meg megegyező pólusát, nem sikerül. Napról-napra visszatér, újabb és újabb ötletekkel, reménnyel. Mégis a kis birodalmamba be se jutva, sértve és megbántva hagyja el szüleim házát minden próbálkozásánál.

- Mikor fogod befejezni ezt a viselkedést fiam? - Emelte meg hangját anyám, kit az évek alatt nem kicsit botránkoztattam meg személyiségemmel. - Legalább őt enged magadhoz újra olyan közel mint régen. - Távolodik hangja - Most pedig vegyél erőt magadon és hallgasd végig. - Csapja be az ajtót ezzel jelezve, hogy elhagyta a szobát.

Most rajtam van a sor, hogy egy mélyebb oxigén mennyiséget szívjak tüdőmbe. A kilincs újra moccan a vendég belép. Halk szuszogása elér fülemig, léptei egyre közelednek. Több hónapja nem engedtem a közelembe s mikor újra láthatnám oly hiányzó sziluettjét, szemeim behunyom. A sötétség ellep akárcsak a korházi ágyon, mint megtudtam végítéletemet.