A Bit of Sunshine •Kpop Oneshots BoyxBoy•

Korrepetálás extrákkal •MarkSon•

- Abba kell hagynod a vívást! - Zendül fel Apám hangja, vacsoránk fogyasztása közben.

- Hogy, mi? - Estek ki meglepettségembe az evőeszközök ujjaim laza szorításából. - Ezt honnan a francból szedted. - Rivallok rá, kicsit se illedelmesen. Viszont jelenlegi helyzetemben csoda ha tudnék egyáltalán racionálisan gondolkozni , mikor attól az egyetlen dologtól is megakarnak fosztani amiben sikeremet lelem.

- Onnan drága fiacskám, hogy ma anyádat behívatta az iskolád igazgatója, szembesítve őt az egyáltalán nem kecsegtető tanulási eredményeiddel. - Hangja erős, mégis nyugodt akárcsak a vihar előtti csend.

- Mi köze van az én jegyeimnek a víváshoz?! - Érzem ahogy a vérem forr a dühtől, tenyerem pedig sikamlóssá válik a rajtuk cseppenként gyöngyöző testnedvtől mi csak félelmem megtestesülése fizikai jelekben. - Tudtommal nem kell minta diáknak lennem ahhoz, hogy versenyezzek.

- Na ide figyelj. - Csapja tenyerét az asztalra, mibe nem csak az említett tárgy de még én is beleremegek. - Te nem, hogy minta diák nem vagy, de konkrétan a bukás fenyeget. Az viszont elég nagy szégyent vetne a nagy Jackson Wang - ra, ha a kiváló sport teljesítményei mellet nem tudná befejezni a harmadik évét se a gimnáziumba. Aminek a tandíja nem egy-két garazs. - Arcom elfehéredik, vállaim megrökönyödnek. Akár egy pofon, a semmiből, hírtelen szembesültem a tanulmányai eredményeimmel. Soha nem tanultam de az egyszer se futott végig elmémen, hogy ennyire rosszul áll helyzetem.

- Fiam. - Simít ökölbe szorított mancsomra anyukám. - Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy véglegesen megfosztunk az élsportolástól. Viszont míg nem látjuk a hozzáállásod és érdemjegyeid fejlődését addig se edzés, se verseny és minden nap iskola. - Jelenti ki ezzel lezárva a beszélgetést, jelezve miszerint nem szeretne tőlem egy szót se hallani az üggyel kapcsolatban.

Kicsit sincs ínyemre az iskola rendszeres látogatása, de ha vissza akarom kapni a szeretett elfoglaltságomat, miben szerzett eredményeimért igen keményen dolgozom kicsi korom óta megállás nélkül, akkor nincs mit tenni. Az oktatási intézményben eltöltött napok kicsit sem segítenek tudásszintem fejlesztésében, inkább csak még jobban megkavarják a felállított képeket bizonyos dolgokról. A napjaim kész kínszenvedésekké váltak, reggeltől késő délutánig iskola utána pedig néha pirkadatig lecke, vagy épp elmaradott anyagmásolás. Mondhatom kész élvezet.

Két hét. Tizennégy nap. Az idő mióta szemeim alatt megjelentek a rettegett fekete félholdak, bőröm láthatóan fehérebb, az alvásra jutó óráim száma pedig kritikusan lecsökkent, mindez a kedves oktatási rendszer és szüleim jóvoltából. Már szokásosan szobámba eddig csak porfogóként szolgáló íróasztalom felé görnyedve vésem a füzeteimbe a hiányosságokat, mikor is az egész házban zendül a csengők kicsit sem kellemes hangja. Fülemre helyezve egyik kezem próbálom tompítani a zajt, nem törődve a számomra váratlan vendéggel. Nekem pont annyira nem sikerült kizárni a csengő által kibocsátott hanghullámokat, mint amennyire az ajtónk előtt várakozó személynek elemelni a rohadt kezét a kis emblémával díszített gombról. A nem létező bajszom alatt elmormogva egy hosszabb átkot mit a drága látogató egész családjának figyelmébe ajánlok, baktatok a nyílászáróig és egy utolsó mély levegőt véve, nem bajoskodva még egy ál mosoly magamra öltésével se tárom ki az ajtót.

- Ember az biztos, hogy te se tudod mi az, hogy türelem. - Vezetem tekintetem az idegenre. - Amúgy ki vagy és mit akarsz. - Mondandóm közben alaposabban próbálom feltérképezni az ismeretlen fiú alakját. Egy halszálnyival magasabb lehet mint én, mogyoró barna haja kócosan hullik szemébe mit még orrnyergére tolt kerek szemüveg is kiemel. Íriszei sötétek, látszik bennük a tartózkodás és szeppentség. Arca vékonyon, neme ellenére nem kevés feminim vonást vélek rajta felfedezni. Az egész teste elég gizda, mit a rajta lévő hatalmas pulóver, csak még jobban kiemel. Combjai ugyanakkor formásak miket jól kompenzált a testhez simuló nadrággal. Érdekes egy teremtés.