A Bit of Sunshine •Kpop Oneshots BoyxBoy•

Más testében •ChangLix•

- Nem! Akkor sem JeongIn ha térden állva könyörögsz nekem. – Rohantam legjobb barátom előtt, ki egy eszeveszett őrültségre próbált rábeszélni.

- De miért nem? – Trappolt utánam, nyavalyogva. – Úgy se derülne ki. – Kapta el csuklómat, s egy rántással maga felé fordított. – Légy szíves, Felix. – Húzta el a nevemben szereplő, utolsó magánhangzót, elővéve legmagasabb hangját. Ezzel arcom egy fintorba torzítva, ahogy szinte éreztem dobhártyám megrepedését.

Ez volt az az alkalom mikor, kedves osztálytársam és közeli barátom jelenetet rendezett az egész iskola előtt. Vagy más szavakkal kifejezve magam, egy újabb szívességért hisztizet. Ami nála eléggé megszokott volt, mégis akkor tőlem nagyon messze álló, és teljesíthetetlennek tűnő jóságért, vetette be minden erejét. Mit ő igen is egyszerűnek vélt, s nem is bonyolította a mondandójának közlését. Kész tények elé állított, kijelentéseket használva kérdése helyett, és boci szemeket – minek soha, senki nem tudott ellent mondani – ész érvek keresése helyett.

A gyermekkori szomszédjával kellene találkoznom, ki azokban az időkben, egy báty szerepét töltötte be számára. Viszont mikor az általános iskolai évek kezdete előtt pár hónappal elkellet költözniük, a fővárosba – mi több órás autóútra van, az említett falutól – a kapcsolat megszakadt. Akár egy papírlap, lett ketté tépve a két fiatal közötti kapocs. Viszont az idő telik, s csak telik. Az egy kézen meg se számolható évek alatt a két fél szépen felcseperedett, egy apró szavacska váltása nélkül. Mi számomra csak belegondolva is igen szívszorító. Viszont a rég homályba merült emlékképek most újra feltörésre készülnek, egy váratlan levél miatt, mit JeongIn pár napja foghatott először kezében. A sárgás, átlagos bélyegekkel díszített boríték, tartalma nem volt más mint egy rövid, lényegretörő meglepően felszínes és rideg fogalmazású távirat volt. Miben a fiatalabbal közölték, hogy az a bizonyos játszótárs, meglátogatja a nyüzsgő fővárost, jobb felső oktatási intézmény találásának reményében és ezzel egybe kötve, szívesen megejtene egy találkozót, a hajdan tőle nem oly' messze lakó fiúval, kit már szinte nem is tud bizonyos külsőhöz kötni. Ezen okból kifolyólag egy apró, színes nyomtatványt is csúsztatott a fehér lap mellé, min fagyos, érzelemmentes valója látható, válltól felfelé mért kereteken belül.

Viszont a kedves haverom már a kép láttán is visszatántorodott a lehetséges szóváltástól. Mivel elmondása szerint, az az öt éves fiú, akit ő évekkel ezelőtt megismert, árnyalatnyilag se hasonlít a borítékban helyet foglaló képmáshoz. Ezért megkért engem, hogy ha már úgyse tudja archoz kötni, megszakított emlékfoszlányait a távolról érkező látogató, vegyem át szerepét, és jelenjek meg én az ő nevében. Mi igen furcsa kérdés, főleg, hogy egy csepp párhuzam se lelhető fel lényeinkben, egyaránt világszemléletünkben sem.

Most mégis egy látszatra kedvesnek tűnő kávézóban, várom Seo ChangBin – t az emlegetett személyt, kinek azóta számomra is fény derült nevére. A helyiséget megtölti a frissen őrölt, - egyesek számára éltető folyadékként számon tartott - kávé kellemes, bódító illata. Ehhez keverednek a különféle sütemények, és a dekorációként szolgáló, világos rózsaszín és halvány sárga színben tündöklő virágok, kábító aromája. A mellettem fal helyett lévő, alapzattól mennyezetig érő üvegablak, kilátást engedtet a folyóáramlás szerűen közlekedő ember tömegre, kik közül egy ártatlan szempár sem vetődik rám, vagy akár az üzletre. Minek falai nagy része a törékeny anyagból készült, ezzel fényáradatba borítva a belső teret. Próbálva minden érdekesebb, nem oda valót megfigyelve, terelem el figyelmem, míg az én asztalomhoz várható személy fel nem bukkan.

Lényegtelen bambulásomból, a kávézóba beinvitáló nyílászáró feletti csengő, enyhe zajt keltő hangja ránt ki. Fejem visszafordítom eredeti pozíciójába, ezzel teljes képet kapva az illetőről, ki nemrégiben lépte át a küszöböt. Megérkezett! Érzem figyelmem már semmivel nem tudom terelni, s elmém ellepik a rosszabbnál, rosszabb bekövetkezhető események vázlatainak végtelen sokasága. A fekete hajú fiú lassan szemléli körbe a területet, mibe belecsöppent, majd habozás nélkül indul felém ahogy meglátja ábrázatom. Miről semmi más nem köszönhet vissza csak színtiszta félelem és kétségbeesés. Arcom már percekkel ezelőtt egy egészségesnél sokkal viágosabb tónust vett fel, míg érzem, hogy egyik éltetőszervem a torkomba dobog, a vért nagy sebességgel a hallójárataimhoz szállítva. Ezzel elutasítva minden esetleges hasznos hangot, akár zajt. Tenyerem hőmérséklete egy jégdarabbal vetélkedhetne, minek ellenére érzem, hogy a kis gyémántszemként versenyt futó verejtékcseppecskék végigszántanak, ölemben összekulcsolt végtagjaimon.