A Bit of Sunshine •Kpop Oneshots BoyxBoy•

Bárcsak megállna az idő •KaiSoo•

- Ő minek jár még iskolába, hisz senkihez hozzá se szól.

- A tanárok kicsi kedvence.

- Mindenki úgy viselkedik vele mintha porcelánból lenne, s bármikor összetörhetne. Mikor nézzünk már rá, egy 18 éves fiú. – Morogja a nagy diák tömeg, mi ellepi az épület folyosóit, körülöttem, ahogy az előttünk elhaladó alacsony teremtményre esik pillantásuk.

Az elhangzott sémás kijelentések igaz nem alaptalanok, még is az igazi forrást és igazolást senki sem tudja megmarkolni és bizonyítékot felmutatni. Az alacsony termettel rendelkező fiú, kinek baba arca, s lányokban irigységet keltő bársonyosan hibátlan bőre van, ki szabadidejében mindig szakkönyveket, tanulmányokat lapozgat, semmi mással csak a tanulással foglalkozva üti el, szórakozásra adandó perceit ebben a diákok nyelvén csak pokolként emlegetett, sivár intézményben. Ezen tények mellett sem a szépsége vagy épp esze miatt volt elterjedve az iskola falai között. Ő volt a fiú akit még senki sem hallott megszólalni.

Bárki próbálta is volna megközelíteni érzelemmentes, csendes valóját, ő egyszerűen meg sem rezzent. A felé szánt üres beszéd elillant füle mellett, szemüveggel kiemelt íriszei az ablak által bebocsájtott kinti világ látványán mélázott, míg két kezén lévő vékony ujjai egymásba fonódva pihentek az előtte elterülő, könyvekkel megpakolt asztalon. Lénye a tanítási órákon sem változott vagy egy papírköteget bújt, miből néha apró jegyzeteket vésett füzetébe, vagy az apró szellőből lendületet kapó fák leveleit figyelte, mik szinte repülésre vágyva jártak táncot.

Természetesen mint a legtöbb tizenéves fiatal, testünket elborítja a kíváncsiság, tudás vágy és a mások magánéletébe való behatolás, nem törődve a következményekkel, vagy az illető érzéseivel, hozzáállásával próbáljuk mindenbe bele dugni orrunkat, akár a kóbor kutyák, kik kiéhezve kutatnak élelemért. Szinte már minden minket tanító felnőttet faggattunk, s próbáltunk a rejtélyes diáktársunk adatairól való megnyílásra kényszeríteni, mind eddig sikertelenül. S az összes ilyesféle történések után, jött a mára már megszokott fejmosás, és a szóban forgó személy számunkra értethetetlen, felesleges védése. Ezen esetekből nagy számban azt vonták le következtetésnek, hogy ő csak elkényeztetett, gazdag kis kölyök, aki orrát fennhordva élvezi a figyelmet és szülei pénzével mindent elintézve, védelmezi magát a "pórnéptől".

Ezzel barátaim sincsenek másképp. Látáspontjuk skatulyás, s csak követik a csordaként vánszorgó, előítéletektől fűtött tömeget, kik tények nélkül alapoznak, s szemrebbenés nélkül törnek, ártatlanok életére. S nagyon is igaza van idősebb felmenőinknek, mivé is lett ez a társadalom, mi semmi mást nem tesz csak saját hírneve, sikere elérésében, csak más alatt próbálja vágni a fát, ezzel elérve, hogy saját maga jobb fényben legyen feltüntetve.

Én viszont bohókás természetemmel megáldva, hiszem, hogy az a fiú nem egy apró-cseprő dolog miatt rejtegeti titkát vagy épp titkait, mit minden áron véd a maga köré emelt, áttörhetetlen falaival. S magára húzott egy szép álcát mint aki észre se venné a róla szóló pletykákat, szitkozódásokat, mik a szemét szúrják. A folytonos zaklató levelek, mik már nem is névtelenül zaklatják, az őt megcélzó trágár szavakkal , s senkinek nem kívánt jelzőkkel ellepett papírgalacsinok tömkelege, mi ellen a tanárok még próbálkoznak tenni is valamit, viszont az érintett személy egyszerűen kizár mindenkit az életéből, s elhessegeti az őt célzó vádakat, akár a kártevő, élősködő bogarakat.

Az óráink kezdetét jelző csengő megszólalására, vissza kerülök a valóságba, felébredve transzomból, s a szekrényemből gyors iramban kikapkodva a szükséges taneszközöket, sietek a számomra szükséges terem felé. S mintegy utolsónak sikerül a tanárnőnk előtt beesnem órára, helyet foglalva az eddig oly' sokat emlegettet padtársam mellett. Az oktatás kezdetével sem tudtam kiverni a szünetben született gondolataimat, mik sokszor ellepik elmém, azon gondolattal, hogy segíteni szeretnék a padtársamnak kit páncélként védő csendessége, érzéstelensége elriasztja a próbálkozó barát jelölteket, s feladva a próbálkozásokat, mik idejük vesztegetésének tűnik, ezzel megmutatva mennyire is kitartó egy ember ha nem saját jóléte az elsődleges cél, hanem egy másik társának kellene segítség, miért némán, láthatatlanul fohászkodik.