A Bit of Sunshine •Kpop Oneshots BoyxBoy•

A feszültség oldó •YoonMin•

Idegesen tépek szőkére festett hajamba, könyökeim az előttem lévő asztalra ütve. Érzem, ahogy testem megfeszül, a düh és fáradtság egyenlően oszlik szét ereimben ezzel engem kihozva sodromból. Már rég elértem határaim min számítógépem folyamatos lefagyása sem segít. Fejem zúg, testem nem tud egyensúlyba maradni így forgatva körülöttem az egész világot. Arcom a megszokottól is sápadtabb lehet, vérerekkel sűrűn színezett szemgolyóimmal vegyítve pedig inkább hasonlítok már egy vámpírra vagy élőhalottra mint egy húsvér emberre.

Lábaimmal már lassan három teljes napja nem léptem át stúdióm küszöbét, csak nagyon szükséges estekben, ami négy alkalommal történt meg. De akkor is öt percen belül visszatértem saját kis menedékembe. A helyiség levegője már cigaretta füsttel van szennyezve, nem is kis mennyiségben. Bármennyire akarok alkotni, el kell ismernem, hogy válságba kerültem. Beleestem egy sötétség által uralt verembe miből nem tudok kimászni valamily' segítség nélkül. Így próbáltam a felgyülemlett feszültséget, mi gyengeségem képtelen elfogadása miatt keletkezett, elűzni a szervezetet károsító bűzrúddal, fölöslegesen. Próbálva megtenni mindent folyamodtam egyéb dolgokhoz, mint különféle előadók műveinek hallgatása, olvasás, kávé és más vérserkentő ételek, italok szervezetembe való bevitele. Viszont semmi nem hat, ezzel még nagyobb teherrel bíró súlyt vállaimra helyezve.

Lassan kezdek belebetegedni tehetetlenségembe, mi már külsőmön is visszatükröződik. A bizonyítás vágy mi vérembe folyik, első színpadra lépésem óta, nem enged meg már rozoga állapotban lévő testemnek egy kis pihenést sem, azzal érvelve, az is csak elvesztegetett idő, mit nem nagyon lehet pocsékolni. A fizikai állapotomon kívül a mentális helyzetem sincs a legjobb formájában. Több napja nem beszéltem egy személlyel sem szemtől, szemben. Ugyanis kis elvonulásom előtt sem volt semelyik bandatársam a közös lakásunkba legalább egy napig különféle teendők miatt, utána pedig én léptem le se szó, se beszéd, frászt hozva mindegyikükre. Miről csak onnan tudok,hogy a második nap mikor már nem jelentem meg a közös étkezéseknél és nem tűntem fel otthonunkban, egytől egyig híváson vagy írott formán keresztül érdeklődtek hollétem felől. Tudták, hogy már ellátogattam távol élő szüleimhez szabadságunk elején és hozva való énem, magamtól ki se mozdulnék megszokott esetben lakásunkból, csak talán vészhelyzet esetén.

Fejbőröm masszírozásával törekedek fejem zsongásának enyhítésére, mi nem bizonyul sikeresnek. Eddig fülembe szóló fülhallgatóimból folytonosan szóltak, alacsony hangerőn kedvenc műveim, mik mindeddig nyugtató hatással voltak rám. Viszont idegeim odáig feszültek, hogy kitépve hallószerveimből a kis szerkezeteket, csaptam azokat az asztalra, ezzel megszüntetve minden hangforrást a kis szobában. Gondolom mikor meghallom az ajtóm csendes nyitódását, majd hozzá apró, macska-szerű léptek is társulnak, mik nagyon jól tudom kihez tartoznak. Szívem tudja, hogy most legfőképp a stúdióba önkénytelenül magát beengedő fiatalabb fiúra lenne szükségem. Agyam viszont a teljesen ellenkezőjét kántálta, miszerint a lehető leghamarabb el kell űznöm közvetlen közelemből a vöröskét, hogy ne zargasson fontos munkámban.

Apró ujjak simítanak rövid ujjú felsőm vékony anyagával takart vállaimra, lazítva az ott lévő izmokon. S ilyenkor mindig rá jövök, hogy függője lettem a másik érintéseinek, ugyanis egy kis mozdulattal tud nyugtatni romokban heverő valómon. Majd telt ajkak leheltek egy pillangó csókot jobb fülem hegyére, mitől hátamon végig fut egy kellemes hidegrázás. Rezzenéstelen arccal leplezem előtörni készülő mosolyom, mi párom¸gyermekies köszöntése miatt formálódik bensőmben.

- JiMin. - Sóhajtok, ezzel kifejezve egyfelőli nem tetszésem látogatásával kapcsolatban. - Mit keresel itt? - Morranok rá tőlem talán kicsit a megszokottnál is durvábban.