Senki [befejezett]

-tizenöt-

Liza

- Mesélj nekem a családodról. - fordult felém Austin a padon, amin ültünk.

Az iskola udvarán lehettünk legalább tíz perce, épp ebédszünet volt. Meglepett, hogy Austin megszólalt, szerettem volna most megadni számára azt a csendet, amit már megtanultam, hogy szükséges számára minden nap. Élvezi a csendet, ez bármennyire nehéz is, látni lehet az arcán. Látom rajta a szenvedést, amikor órákon mindenki zajong, amikor a folyosón nyüzsgés van, és látom rajta a megkönnyebbülést, mikor az udvaron van és még az utcán végighaladó autók hangját sem hallja. Az egyetlen zene, ami szól, az a madárcsicsergés. Nyugtató és elkápráztató. 

A természetben jól érezte magát, magányosan, csendesen.

De én mégis ott ültem mellette, és nem tudtam, vajon élvezi-e a társaságom, avagy sem.