Elveszve (H.S.)

Chapter Three

Stacy szemszögéből
•••••••••••••••••••••••••••

A barna padló, most tele volt piros vér foltokkal, és kisebb-nagyobb üveg darabokkal.

A kezemből megállás nélkül csordogált a vér, bár lassan már kezdett múlni.

Karomat a víz alá helyezve próbáltam elállítani a vérzést, de a hideg folyadék csípős érzést keltett a seben.

Hogy mondhatott ilyet? Nem hiszem el, hogy Robert képes volt ilyet tenni, ráadásul semmi tekintettel rám. Nem vagyok már kislány, hogy ő mondja meg, kivel találkozhatok, s kivel nem. Kislány koromban sem nagyon törődött velem, és nem gondolom, hogy azt a sok évet most ezzel bele lehetne pótolni. Főleg, hogy Harry bizonyára nem egy sorozat gyilkos, és nem is egy vámpír, hogy megöljön. Akkor meg mi oka lenne annak, hogy nem találkozhatok vele?

-Francba! -szóltam el magam, mikor idegességemben jobban megnyomtam a vágást, ezzel még több vért elő hívva belőle. Hirtelen egy kéz fogta meg a csuklóm, és most ő tette a víz alá, majd elkezte mosni. Kissé megugrottam, megijedtem. Hátra fordítottam a fejem, és Harry zöld szemeivel találtam szembe magam.
Nem szólt semmit, csak elzárta a csapot, és kezemet maga felé fordította. A vágást kémlelte, míg én őt. Szégyen érzetem volt, hogy csak egy apró vágás miatt, felhívtam, és ide rángattam. Biztosan akadt volna fontosabb dolga is, minthogy itt legyen.

-Be kell kötni.-szólalt meg végre, s amint meghallottam a hangját, nyugottabb lettem. Némán bólintottam. Harry kivezetett a fürdőből, a szobámba. Leültem az ágyra, és vártam. Vissza indult a fürdőbe, és hallottam, ahogy keresődik. Pár perccel később egy dobozzal jött vissza, majd mellém lépett, és leguggolt. Megfogta a kezem, és egy fáslit, majd elkezdte betekerni vele. Persze előtte, lekente valami krémmel, de engem abban a percben nem az érdekelt. Csak néztem, ahogy gondosan köti a kezem. Miután végzett, újra megnézte, majd vissza vitte a dobozt a fürdőbe.

Vajon nincs jobb dolga? Hiszen nem is ismer, és itt van, engem ápolgat. Biztos lenne valami amit el kéne intéznie, és az nem itt van. Minden bizonnyal csk udvarias szeretett volna lenni, azzal, hogy ha már áthívtam, nem hagy csak úgy itt.

Újra a helyiségbe lépett, az ajtónak támaszkodva. Meg sem szólaltam, nem mertem. Biztos voltam benne, hogy nagyon dühös rám, amiért a semmiért ide rángattam.

-Sa.. sajnálom. -böktem ki végül, de még mindig nem néztem rá. Vártam a válaszát, vártam, hogy ordítson velem. De nem így tett.

-Micsodát? -felemeltem a fejem, és meglepettségemre, a férfi értetlenül nézett rám.

-Hogy ide hívtalak. Biztosan lenne jobb dolgod is, minthogy engem pátyolgass. -újra lehajtottam a fejem, és vártam, hogy igazat adjon nekem. Vártam, hogy megforduljon, és elmenjen. Ehelyett, ő elindult felém. Közvetlen előttem megállt, majd elém guggolt, ismét. Mutató ujját az államra helyezte, fel emelve fejem, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzék.

-Nem lenne jobb dolgom.

-Akkor nem haragszol? -kérdeztem meg, s kezdtem reménykedni, hogy ő teljesen máshogy gondolja, mint én.

-De haragszom. -rémülten néztem rá, magyarázatot várva -Haragszom,amiért ezt csináltad, -biccentett a kezem felé -és szeretném tudni, hogy mi történt?

-Apa... -kezdtem, de nem tudtam be fejezni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, és bár nem tudtam, miért is bánt ez ennyire, de bántott. Alig ismerem Haroldot, és ennek a döntésnek egyértelműnek kéne lennie, de mégsem az. Az eszem és a szívem is teljesen mást mondd, mégis az eszem is kezdd egyet érteni a szívemmel.