Elveszve (H.S.)

Külön utak

Sokak szerint, a világ kinőtte magát. Az emberek nem képesek szeretni mást, önmagukon kívül. Rossz hely lett a világból, és akármennyire is tökéletes minden egy pillanatban, a következőben az életünk talán a legnagyobb változása is bekövetkezhet. Gyökeresen megváltozhat minden.
Ehhez nem kell egy perc - mert ehhez egy pillantásnyi idő is elegendő.
Sokak szerint a világ olyan mint az emberek. Túl sokan bántották őt ahhoz, hogy küzdeni tudjon, ezért szépen lassan feladja a dolgokat.
Meg tudom érteni a világot, és meg tudom érteni azt az egy pillantást is.

Mert nekem ennyi kellett ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon az életem.

Egy hete már, hogy Eliott mellett vagyok teljes állásban, és borzasztóan élvezem ezt. Nem kaptunk ügyet ezidáig, de most végre egy valódi ügyön dolgozgatok. Egy gyilkossági ügyön.

Egy fiatal lányt az erdőben találtak meg, azonosítatlan holttest, felismerhetetlenné vált a sebektől. Szomorú eset, de akkor is meg kell oldani.

Két napja dolgozom ezen - két teljes napja ülök az irodámban, próbálva megfejteni a jelentéseket.

-John - kiáltottam el magam - Megjöttek már a boncolási eredmények?
-Néhány órán belül kész lesznek - tett elém egy lapot - Egyenlőre ennyire jutottak az orvosok, a pontos eredményekre kell várni - bólintottam és megköszöntem az információt.

A lapra tekintettem - néhány bizonytalan elméletet firkantottak rá, mintha egy kezdő rezidens írta volna. Sóhajtottam.

-Szia - felkaptam a fejem a köszönésre, irodám ajtajában Harry állt.
-Hé - szóltam - Mi járatban?
-Hozzád jöttem - mosolygott, gyermeki ráncok jelentek meg az arcán.
-Reméltem, hogy nem csuktak le - felnevetett.
-Még - megforgattam a szemimet.
Harry elmosolyodott, én pedig a mappába tettem az előttem lévő papírokat. Még csak az időt sem tudtam, tehát egy pillanatra az órára emeltem a tekintetem.
Fél hat múlt néhány perce.

Jogos kérdés, hogy hogyan is lehetek nyomozó ha csak most kaptam az állást. Igazából nem túl bonyolult. Mielőtt ide költöztem rendőr iskolán végeztem, egy darabig az is voltam. Jól ment a munka, de mielőtt nyomozóvá értem volna ide jöttem. Az itteni képzés során megnézték az aktámat, és annak alapján hatalmas bizalommal egyből erre a pályára tettek. Kicsit nagy a teher, de minden oké. Eliott pedig mindig is itt volt, előttem a társa lelépett, így kapott meg engem.

-Min dolgozol? - lépett hozzám közelebb szerelmem, felé toltam a lapot.
-Még mindig ezen - rám sandított a papírok közül, sóhajtott egyet és letette őket.
-Megmondtam, hogy hagyd ezt - szinte éreztem, hogy ezúttal veszekedni fogunk. A múltkor is ezt mondta, én pedig beleegyeztem. Ahhoz képest most is ezen dolgozom, tehát hazudtam neki.
-Nem lehet - felálltam, arcát a kezembe vettem ahogy tartottam vele a szemkontaktust. Próbáltam minél inkább csökkenteni a haragját - Ez a munkám, nem hagyhatom csakúgy abba.
-Ebbe nem folyhatsz bele - meg feszültek izmai, miközben ezt mondta.
-Mibe? - válasz helyett közelebb húzott magához, egy csókot nyomott a számra.  Nem engedtem elmélyíteni - túl kíváncsi voltam arra, mire szeretne kilyukadni.

Bár azt hiszem értettem - végülis ha lány magától halt volna meg nem lenne nyomozás miatta, de mivel segítettek neki benne, ezért van. És minden bizonnyal nem emberi segítséget kapott kölcsönbe.

-Ki volt? - Harry rám emelte értetlen tekintetét, ahogy visszakérdezett.
-Tessék? - kezemet felvezettem az arcára mikor elismételtem kérdésem.
-Ki tette ezt, Harry? - sóhajtott. Felfogta kérdésem értelmét, elengedte a kezemet és távolabb lépett. Szemeimbe nézett, arcán átsuhant a meggolndoltság érzete.

-Számít az? - tudtam mit csinál. Próbálta érvekkel megváltoztatni a gondolatát annak, hogy ez mennyire fontos. Egy életrõl volt szó. Egy ártatlan életrõl, aki csak minden bizonnyal rosszkor volt rossz helyen.

-Ne is próbálkozz - szóltam, én is hátrébb lépve tõle - Olyén nehéz lenne elárulni ezt?

-Igen - hirtelen haragja hangján is hallatszott. Meglepõdtem. Nem szokása rám förmedni, azonban most szinte azonnal ilyen reakciót adott - Mert te ezt nem érted, nem tudod felfogni ezt a dolgot! - teljesen kiakadt, ahogy csak mondta a mondatokat egymás után meggondolatlanul - És nem is kéne mindenbe beleavatkoznod mint valami pióca, érted?

Nem tagadom, hogy megbántott. Segíteni akartam a lány családjának, ha már rajta nem tudtam segíteni. Erre õ csak beállít ide, mintha bármi joga lenne ehhez - aztán persze felháborodik amiért a munkámat végzem.

De nem ez zavar igazán - az zavar, hogy képes volt így beszélni velem. Megbántott, és nem volt szándékomban vele tölteni már az estét, mert vele ellentétben én gondolkodom a szavaim elõtt.

-Basszameg - mondta, majd tett felém egy gyönge lépést. Azonnal hátráltam - Nem úgy gondoltam!

-Dolgoznom kell - szóltam közbe, elkapva a tekintetem az arcáról - Majd beszélünk.

-De a vacsora...-közbe vágtam.

-Nincs kedvem - megköszörültem a torkom, még egy lépést hátráltam - Szeretném ha elmennél.

-Stacy - közel jött hozzám, kezemet a mellkasára téve megállítottam.

-Azt akarom, hogy elmenj, Harry - láttam az arcán átsuhanó fájdalmat mikor kimondtam a szavakat, mégis távolabb lépett tõlem.

-Oké - szinte suttogta, nem is biztos, hogy valójában hallottam volna, ha nincs köztünk ekkora csend. Az arcomat nézte - fürkészõ tekintete már éppen zavaróvá vált volna mikor elnézett mellettem, egyenesen a papírhalmazra az asztalon. Egy pillanatra elgondolkodott mielõtt ismét megszólalt - Sajnálom! - sarkon fordult és olyan gyorsan hagyta el az épületet, ahogy jött.

A székemre rogytam, apró könnyeket hullattam, míg nem már csak a zokogásommal töltöttem meg az iroda kellemes csendjét.

Hiába volt minden amit mondott, hiába löktem el, és hiába vagyok rá elképesztõen dühös és megbántott - már akkor hiányzott Harry, amikor kifordult az ajtón.

Nekem pedig akkor újra rá kellett jönnöm, mennyire szeretem.

sziasztok. eléggé sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltam a sztorit, de most visszatértem, és sokkal elevenebb vagyok, mint eddig bármikor.

remélem tetszik ez az igencsak rövid rész, úgy érzem tökéletesen elõkészítettem az elkövetkezendõ izgalmat.

csokipuszi <3