Elveszve (H.S.)

Nem vagyok egyedül

Nem emlékszem túl sok mindenre onnantól kezdve, hogy elájultam. Az utolsó tiszta emlékem annak a messzi fának a törzse ahogy a hátamba vájódik, és a hideg föld, mikor rá zuhanok. Ennyi volt minden emlékem - leszámítva a házban történteket. 

Ezért amikor felkeltem ugyanezen ház hálószobájában, elképesztő rémület tört rám. Körbenéztem - a dulakodás itt nem zajlott, de ha zajlott is, már semmi nyoma. Minden teljesen ugyanolyan volt mint előtte. Hangokat hallottam a földszintről, gondolkodás nélkül megtudtam mondani, kik azok - Louis, Liam, Niall, Dan és Harry. Melyik Harry? Ha minden hang ilyen nyugodt, akkor minden bizonnyal az átlagos Harry lesz az. Nem tudom mi történt vele, és tudom, hogy mellette kell állnom, mégsem vagyok biztos benne, hogy a szemébe tudok majd nézni mikor lemegyek innen. 

Erőt vettem magamon, és végül lassú léptekkel leballagtam a földszintre. A hangok a nappaliból jöttek, így még pont nem voltak láthatóak az ott lévők. Beljebb mentem, s már pontosan mindnekit láthattam - velem szemben egyből Louis és Dan volt, előttük Liam ült, a kanapé szélén pedig Niall állt karba tett kezekkel. S volt az ablaknál valaki, a falnak támaszkodva háttal nekem, karjaival tartva magát a falnak. Ez a valaki volt Harry. 

-Stacy - Dan azonnal felpattant amint meglátott, s ahogy a nevem elhagyta a száját, aki eddig háttal állt vagy ült, most mind rám tekintett - Istenem, Stacy - bátyám a karjai közé ölelt engem, én pedig azonnal viszonoztam a gesztust - Jól vagy? Nem fáj semmid? Szédülsz?

-Jól vagyok - én is meglepődtem a hangomon. Rekedt voltam, ráadásul eddig fel sem tűnt, mennyire kiszáradtam. 

-Biztos vagy benne? Mert ha nem akkor…-Louis közbevágott.

-Daniel, had vegyen levegőt, oké? - vállára tette a kezét majd rám nézett - Legközelebb ne menj olyan messze.

-Olyan messze? - Liam válaszolt.

-Majdnem egy mérföldnyire voltál innen. Azt hittük sosem találunk meg - halkan elnevette magát. Apró mosolyra húztam a számat.

-Ja, nos, legközelebb közelebb maradok.

-Reméljük nem lesz legközelebb - Danre néztem. Sérülést kerestem rajta, hisz majdnem biztos voltam benne, hogy nem hagyta annyiban a dolgot Harryvel. De nem volt baja. Ennek örültem persze, de furcsálltam is. Bátyám válla fölött hátra pillantottam az említett férfira. Még mindig ott állt, csak már szembe fordulva. Lehajtott fejjel várt, s biztosra vettem, hogy nem fog megszólalni. Csak hallgatni fog. Louis is ránézett, majd vissza rám. Elmosolyodott. 

-Srácok - csapta össze tenyereit - Csináljunk valami kaját, Stacy tutira éhes, ugye? - azonnal kapcsoltam.

-Aha, igen, eléggé.

-Én is - mindenki Niallre nézett. Elnevettük magunkat. Niall mindig éhes, igazából. 

Daniel nem akart kimenni - de mikor Louis oda súgott neki valamit, abban a percben kint is volt.  Erre később rákérdezek. Akarom tudni ezt a trükköt. 

Így végül ketten maradtunk a szobában Harryvel. Pontosan tudom, hogy tudta, csak mi vagyunk, mégsem nézett fel vagy szólalt meg. Tudtam mit érez - önmagát hibáztatja és arra gondol, milyen lenne ha sosem elegyedik velem szóba. Milyen lenne nekem. 

-Most csak ott fogsz állni és támasztani a falat? - kesernyés mosolyt eresztett. 

-Meglehet - mosolyt görbítettem az arcomra, egy lépést tettem felé.

-Akkor támaszhatom veled? - felnézett rám, teljes komolysággal.

-Nem kéne - több dologra utalt. Nem kéne itt lennem, nem kéne beszélnem vele, nem kéne közelebb mennem. Nem kéne vele lennem. 

-Harry…-nem tudtam befejezni.

-Stacy, nem tudom mit mondjak - rám emelte tekintetét. Gyönyörű zöld szemei könnyekben úsztak. Meghasadt a szívem - Bántottalak. 

-Nem voltál önmagad!

-Nem ez számít - ellökte magát a faltól, de nem jött közelebb - Nem én...én bántottalak. Bántottalak és megijesztettelek ha pedig Louis nem ér ide időben talán…- nem fejezte be a mondatot. Tudtam mire gondol, mégsem tudtam mit mondani rá. Nem, mert abban a percben mikor ott voltam azzal az idegen férfival, én is pontosan azt gondoltam amit most ő. 

Teljes csend volt a szobában, s nem voltam biztos abban, mikor szólalt meg, de még csak abban sem, hogy amit hallottam az valóban megtörtént. 

-Nem hiszem, hogy velem kéne maradnod - felkaptam a fejem. Ellenkezni kezdtem, okokat soroltam a fejemben, magammal vitáztam és cáfoltam mindent amit csak tudtam, mégis mikor a szavakat kellett megformálni, azt mondtam.

-Igen, szerintem sem - ordítottam. Sikoltottam a fejemben, de nem hallottam meg. Akkor rájöttem - ez nem én vagyok. Nem én vagyok a saját testemben, és nem vagyok képes arra, hogy bármit is tegyek ez ellen. Többet senki sem fogja meghallani ha szólok, nem hallják ahogy kiáltok. 

Már nem fogom tudni elmondani az önmarcangoló Harrynek, hogy sajnálom. 

Ebbe akkor lettem teljesen biztos, mikor Harry könnyektől áztatott zöld szemei néztek vissza rám mielőtt kisétált volna az ajtón.