Elveszve (H.S.)

Majd

Kifúj, beszív - kifúj, beszív.

Egyenletes tempóba vettem a levegőt - nos, próbáltam egyenletes tempóban venni a levegőt, tényleg.
De sajnos a futás nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt én gondoltam.

Sosem voltam valami sportember, és őszintén, mindig csodáltam azokat az embereket, akik napi akár két-három órán keresztül képesek voltak a testmozgásra. Ezzel szembe én, egyetlen kör után az udvaron, fejben képes vagyok lejátszani a halálomat.

Valójában fogalmam sincs, miért indultam el futni - talán mert mindig is sportolni szerettem volna, majd belejövök alapon. Vagy talán amiatt a rengeteg probléma miatt ami mostanában keletkezett.

De kár lett volna titkolnom magam előtt a valódi okot - a rendőrségi állás keménységét sajnos még nem igazán bírom. Habár már a múlthét óta részt veszek a kiképzésben, ennek okául pedig egyre inkább csak próbálom magam megkeményíteni.

Az ötödik kilóméter után vissza indultam haza - oké, igazából szerintem a felét lesétáltam és legalább tíz percenként álltam meg fél órára, de ez lényegtelen.

Végre megláttam a házat kimagasodni az utcában, utoljára oda kocogtam az ajtóhoz. Daniel már elment itthonról, éppen ezért csodálkoztam azon, amikor nyitva találtam a bejárati ajtót. Talán elfelejtettem volna bezárni?

Mindenesetre beléptem a házba, az eddigi csodálkozásom pedig a duplájára nőtt.

-Apa? - szólaltam meg a férfi felé, aki kapva kapott a pillanaton, azonnal felpattant és egyenesen a szemembe nézett. Beljebb léptem a házba - túl éhes és szomjas voltam ahhoz, hogy a jelenléte eltántorítson - Mit keresel te itt? - kérdeztem a konyhába tartó utam felé, míg ő szótlanul jött mögöttem.

-Beszélni szeretnék veled, kislányom - nem sokon múlt, hogy a számba levő vizet nem köptem ki a megnevezésemre. Szemeim elkerekedtek, a kupakot vissza csavartan az üvegre, majd a pultra helyeztem azt. Mélyet bólintottam, aztán újra apámra emeltem a tekintetem.

-Beszélj - jó, bevallom, talán kicsit túl flegma volt a hangom, és azt a mélységes gúnyt sem sikerült elrejtenem - de ugyan már, nem is akartam elrejteni.

-Először is, szeretnék bocsánatot kérni tőled. Nem volt szép amit tettem - monoton arckifejezésem láttán, kissé lehorgasztotta a fejét. Igen, nos, valóban a legundokabb módon viselkedtem - már ami tőlem telik - de egyszerűen képtelen vagyok megbocsájtást mutatni az előttem álló férfi irányába - talán a pofon és a választás elé helyezése miatt, de talán a múltban lejátszódó fájdalmas emlékek sorozata teszi ezt.

-Valóban - bólintottam, még mindig érzelem mentes hangsúllyal, majd folytattam - Nem volt szép amit tettél.

-És ezért ismétlem, bocsánat - bevallom, kissé megingott a nem-érdekel tekintetem mikor arcára néztem. Egyszerre tűnt meggyötörtnek és határozottnak. Előbbi sokkal súlyosabb módon látszott a tekintetébe - De tudnod kell, - folytatta - hogy nem ellened volt. Igen, rajtad vezettem le a dühömet, amit nem kellett volna. Hiányzol nekem, Stacy - elfordultam egy pillanatra. Igazán jól hazudik vagy most tényleg? Valójában halvány fogalmam sem volt arról, hogyan kéne válaszolnom.

De mikor vissza vezettem a tekintetem az arcára, őszinte fájdalom nézett vissza rám. Hatalmasat sóhajtottam - olyan igazán nagyon hatalmasat.

-Figyelj - kezdtem bele, bár még magam sem tudtam, mit fogok mondani - értem, hogy a legutóbbi dolgot te nem akartad, de megtetted. És sajnos ha azt el is nézem, ami a múltban történt, azt nem tudom, nem tudjuk kitörölni. - a férfi ismét a szemembe nézett, aztán bólintott.