demon@mail.pok

Becsületbeli ügy

Ross:

96...csodás. Ledobtam magamat az ágyamra, a tekintetem a mennyezetre emelve, hogy bámuljam a csillagokat. Persze nem ment, mert a tető már megint kitakarta őket. 

- Te ezt élvezed, mi? - kérdeztem az ősz hajú, szakállas bácsikát, aki a felhőkről lógatta a lábát és vélhetőleg elszunyókált, vagy szimplán megsértődött amiért egy démonnal kötöttem alkut, mert egyáltalán nem úgy tűnt, hogy küldeni fog valami jelet vagy ilyesmi.

Szórakozottan gurultam a fekvőhelyemen ide-oda, imitálva egy hernyót, de túl puha volt és folyton belesüppedtem. Ez is Amy hibája, ő választotta az ágyamat! Csak mert munkacucc meg minden. Mivel nem voltam hülye, kihasználtam a helyzetet és kifizettettem vele a kanapét, a konyhaasztalt, meg pár egyéb apróságot is. Ha csak munkán kívül is ilyen adakozó lett volna! Persze egy szavam sem lehetett. Tulajdonképpen megmentett az éhhaláltól. De azért lehetett volna még egy kicsit bőkezűbb. Le mertem volna fogadni, hogy pont olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki kevesli a zsebpénzét, ahelyett, hogy örülne, hogy egyáltalán van neki.

Ahogy az ágy végén lelógatva a fejem relaxáltam, feltűnt szemeim előtt a falióra fejjel lefelé fordított képe. Valami motoszkálni kezdett a fejemben, mintha valamit elfelejtettem volna. Mi lehet az? Mi lehet az? Fél nyolcat mutatott az óra...mintha lett volna valami dolgom....Harry Potteres dolgom.....uramatyám! A párbaj Vészkijárattal!

Kétségbeesetten felpattantam az ágyról. Legalább negyedórás késésben voltam. Azért azon még volt időm eltöprengeni, hogy van-e köze a feng shuinak ahhoz, hogy az óra pont jókor volt jó helyen, de beláttam, hogy hülyeségen agyalok és folytattam az utamat egy értelmesebb uticél, a vészkijárat felé.

Persze felhívhattam volna Terryt, hogy dugja vissza a varázsgallyát a farzsebébe és vegyen helyette egy cuki, távműködő woodoo babát, ha, ismétlem ha kicsöngött volna a telefonja. De úgy tűnik eme becses alkalomból kikapcsolta, hogy még véletlenül se tehessem meg, hogy nem megyek el. Sóhajtva vettem le a kulcsot a kis kampóról amire általában akasztottam arra gondolva, hogy a mai is egy csodás nap.....ó, ha tudtam volna...

Terry:

Ross, a késések nagymestere hű maradt a hírnevéhez és tizenöt perc késéssel állított be. Nem mintha én nem késtem volna tizenhármat. Az igazság az, hogy alig egy kicsivel előtte estem be a LOL-ba, amit főleg annak köszönhettem, hogy megküzdöttem egy miniszoknyával és egy pár magassarkú cipővel, amik, valljuk be, alulmaradtak, tekintve, hogy a végén plusz öt percembe telt összekaparni a maradványaikat. Na jó, ez túlzás, mindössze annyi történt, hogy a cipőnek három lépés után kitört a sarka, a szoknyát meg nem vettem fel, mert nem tetszett magamon. Szokatlan volt. Úgy néztem ki, mint egy lány, ami furán hangzik, tudom, de én sosem voltam az a lányos lány és így látni magamat sokkoló volt és furcsa. Rossnak mutogatni azt a szoknyának nevezett valamit a testemen túl sok lett volna. Messze túl sok, szóval kénytelen voltam letenni róla. Öltözködés közben sikerült a hajam is összekuszálnom, szóval végül olyan lettem, mint általában. Sort, bő póló, hatalmas kócok.

Szóval én is késtem, de ezt neki nem kellett tudnia.....

- Szóval bocs, de tényleg sürgős volt és nem tudtam előbb elszabadulni, mert....

- Állj! - vágtam közbe. - Nem érdekel, hogy miért. Fél órát vártam rád! - lehet, hogy túlságosan szeretek drámai lenni? Mindegy, huszonöt perc ide vagy oda nem számít.....annyira.

- Csak húsz perc volt - közölte velem, és olyan volt, mintha újra a boltban állnánk, dühösen bámulva egymást. Én meg még szoknyát akartam felvenni miatta! Csak mert egyszer kisegített és hát....uhmm....na jó, hagyjuk.